Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1891-01-11 / 2. szám

hoz nemcsak egy csomó gyerek (ami, hála istennek, van elég, ámbár hogy még több is lehetne, daczára, hogy a halasi anyák is csak egyszer szülnek egy évben) — hanem pénz és pénz és harmadszor is pénz kell, még pedig sok pénz és pedig hamar. Aki ki merje mondani, hogy, ha már vasútra adtunk annyi sok ezreket, hát adjunk még másik annyi ezret arra az útra is, melyen megtanuljanak a gyerekeink járni legalább annyira, hogy az a vasút el ne vigye őket másfelé, mint a merre épen akarnak.

Hogy terem-e ilyen merész szájú ember a 1c öze 1-jövőben; az majd elválik. Higyjük, hogy terem.

A most letűnő „korszak“ embereinek azonban adjunk meg annyit, hogy ők is tettek valamit népoktatásügyünk érdekében.

Nem zárkózhatunk el ugyanis az elől az igazság elől, hogy bizony nem valami d i f i n у ó s állapotban vette át a ^város sem a mostani népiskolát az egyháztól annak idején.

Minden valószínűség szerint még rosszabb és hiányosabb volt az iskola felekezetinek akkor, mint ma községinek. Persze ez nem mentség a mostani fen- tartó testületre: a városra nézve.

Hanem ha mégis összehasonlítást akarunk tenni az előbbi meg a mostani állapot között: lehetetlen el nem ismernünk, hogy előbbre vagyunk néhány lépéssel ------- 1870, tehát rövid (!) húsz

esztendők óta.

Azóta uj iskola-épületek emeltettek, nehány uj tanítói állás szerveztetek; a tanítók fizetése — az ötödéves pótlék igen okos életbeléptetése által — az állami tanítókéval m a j d n e m egy magasságra „csavartatok“ (nagy kínnal!) Gyerekeinknek harmadrésze nem jár ugyan iskolába, de hát ez — nem baj. (Az volna baj, ha járna, mert akkor nem tudnék hova zsúfolni őket.)

Január 11.

alkalmazása szép testalkat fejlődését eredményezné. De épen ellenkezőleg áll a dolog; mert a testnek a természettől adott szép körvonalait is eltorzítja, a miről meggyőződhetünk, ha a régi görögök nő-szobrait, a női szépség ezen ideáljait, megvizsgáljuk.

A magas sarkú, hegyes orrú, szűk czipők viselésével — ha azt* nem tekintjük is, hogy a láb izmainak, idegeinek s vóredényeinek megsértésén kívül fejfájást, gyomorbajokat és ideg- bántalmakat okozhat — már csak azért is sokkal nagyobb ostobaságot árulunk el, mint a khinai nők; mert mi az igy elnyomoritott lábakkal járni is akarunk, mig a khinai hölgynek alig van szükség lábaira, mert őt mindig hordozzák.

Azt a mondást, hogy „egy bolond százat csinál“, igy is variálhatjuk: egyik ostobaság szüli a másikat. A derókfűző és lábnyomoritó czipő viselésének természetesen még az is következménye, hogy a leány és asszony sápadt, beteges színű, vagy legjobb esetben „hófehér“ arezú. De hát mi, a mi bolond eszünkkel, épen ezt tartjuk szép arcznak, „uras“-nak, „előkelő“ színnek. S épen ebben áll ostobaságunk. Ha úgy gondolkoznánk, a mint művelt emberekhez illenék, tarthatnánk-e szépnek azt, a mi a test tönkretételének következménye, azt, a mi mint ezógér, szemmel láthatólag és kézzel foghatólag azt mutatja, hogy a test beteg, nyomorék? Hiszen az arcz valódi szépsége az a szin, mely- lyel a természet felruházta, t. i. a pirosas arcz, melynek finom bőrén a vér egészséges volta mintegy átlátszik! Mennyire sülyedt az emberiség aesthetikai érzéke a görögök kora óta s mennyire felülmúlja e tekintetben a „műveletlen paraszt“ józanesze a társadalom előkelőinek, az

Szóval: ezeket a reformokat eltagadni nem lehet.

Ezért hát, bocsánat, hogy az öt csillagból egyet letagadok, de hát vigasztalásul, találhat még czikkiró ur akár tizet is e helyett az egy helyett.

—zs—

__ ___KUN-HALAS.________

A népszámlálásról.

— Aprólék. —

De csak tanulságos is ez a népszámlálás. Nem ártana gyakrabban csinálni, hogy kaputos ember muszájképen sűrűbben megfordulna minden házban. Mert tapasztal az ember olyankor sokfélét, szomorút is vígat is. Szomorú az, hogy a mi jó magyar népünk sehogy sincs tisztában a tisztaság fogalmával és szörnyen hijával van az egészségtani ismereteknek, — a mi bizony — bizony megérdemelné az intéző körök figyelmét.

Nem irok uj dolgokat, hisz a ki volt már olyan házban, melynek ablaka ősztől tavaszig be van tapasztva, a melyben az „Isten képére alkotott lények“ lakótársul fogadták a malaczot, kutyát, tyúkot, libát, — a hova a szabad levegő (mint a gyerek a színházba) csak úgy szökhetik be, ha az ajtót nyitogatók mellett egy kis rést talál: visszaemlékezhetik arra a levegőnek csúfolt bűzös, gyomorómelyitő valamire, a mit be kellett lólekzenie. — „Mért nem szellőztetik néha a szobájukat?“ kérdi a népszámláló. — „ügy ám, kérőin, de drága a fűtenivaló! — ez a felelet. — „De ha valamelyikük megbetegszik, a vele járó bajt, gondot fölveszik egy pár fütet szalmáért? hisz a gyógyítási, meg — Isten ments’ —a temetési költség tízszer annyiba kerül.“ —- „Ha az Isten akarja, igy se lesz bajunk.“ — Bizony csodák csodája, hogy ennyien is vagyunk!

Roppant dolog a gyanakvó nép fejéből kibeszélni a „porció“-tól való félelmet. „Mán mö- gint csak fizess lösz ennek a vége.“ —■ A nép- számláló iparkodik a fölvilágositással: „Lássa, kigyelmed, ugy-e minden jó gazda számba veszi egyszer-másszor a mije van; —■ nem eregeti-e el a juhász is a botja alatt a nyáját; — ugy-e néném-asszony is megolvassa naponként a csibéket, hogy nem vitte-e el a varjú vagy a kánya?!“ Bele is nyugodott egyik-másik, de a többségen látszott, hogy az idő rövidsége miatt kurtára tellett magyarázat nem űzte el egészen a „porció“ kisértetét.

A számláló lapok kitöltésénél nem hiányzottak az érdekes vallomások.

„uraknak“ kificzamodott észjárását! Hát nem méltán nevezett bennünket az az angol vadembereknek ?

Ha egyszer az ostobaság folyamata megindult, nem állapodik meg mindaddig, mig egy egyenes pályán a végletekig nem ér. Mert ha a nőnek, derókfűzőjével és czipőivel, sikerült a testét annyira elnyomoritani, hogy haladottabb korában csakugyan szikár, vézna termetűvé, „vékony dongájú“-vá és sápadt, beteges színűvé lett: most meg ezt tartja rútnak, a maga teremtette állapot nem tetszik neki s vattával igyekszik pótolni, a mit vállbán, mellben és czipőben elveszített és piros festékkel próbálja megteremteni a természetes, a valódi szép arcz-szint! Hát nem igaz-e, hogy az ember már mindent észre vett és fölfedezett, csak a saját ostobaságát nem ?

Mikor pedig nem igy, egyenes utón, igyekszünk elnyomoritani testünket, akkor azon munkálkodunk, hogy meggátoljuk gyermekeink testi kifejlődését, elejét vegyük annak, hogy ép s erőteljes emberekké legyenek. Hogyan? — kérdezik megütközve legtöbben. Találkoznának-e művelt emberek között olyan szülők, a kik ilyen módon tönkre akarnák tenni gyermekeiket? Igen, csakis művelt szülők teszik ezt; mert a „műveletlen paraszt“ e tekintetben is sokkal több emberiséget tanúsít.

Hogy a gyermek emberré lehessen, testének okvetlenül kell növekedni és fejlődni; a test növését a táplálkozás, kifejlődését pedig a mozgás, a gyakorlat, t. i. a játék eredményezi. A gyermeknek tehát épen úgy szüksége van a a játékra, mint a halnak a vízre, minden élő lénynek levegőre és napsugárra. Ámde ezzel szemben mit tapasztalunk? Az ostoba divat és

1891.

„Mi a vezeték és keresztneve?“ Ezt majd mindenki bevallotta őszintén, csak egy helyen kértek fel bizalmasan súgva, hogy a kis lány nevét titokban Írjam be, nehogy megtudja az „igaz nevét“ — mert hát, kérőm, vóna ennek

jó apja: a tek

...............ur, küldött is már éccő

neki 5 frtot, de az uta nem tud rula.

„Mikor született?“ — „Kövér csütörtökön löszök 62 esztendős.“

„Hol született?“ — „Otthon, kérem, jászolban.“

„Tud-e irni-olvasni?“ „Se az apám, se az anyám nem tudott, hát engöm se taníttattak; hej, hiszen csak akkó dedóz tatták vóna úgy a gyerököket, mint most!“ — volt a keserves sóhaj kíséretében adott vallomás.

„Mi a családi állapota?“ A nők számláló lapja csak hajadon, férjes, özvegy és törvényesen elvált állapotokról akar tudni. Bizony megakadt volna (még pedig ugyan sokszor) a szegény nép- számláló, ha ki nem segíti az illető mondván: „Hát uram biz ónueköm nem vót, de gyerököm vót, hát mönyecske! Különben a városházátu úgy gyünnek neköm a levelek, hogy: özvegy.“ „Mi a foglalkozása?“ Egy gimnazista nebuló meg akarván mutatni Írástudó voltát, be- irta, hogy főfoglalkozása „diák“, mellékfoglalkozása: „halotthoz-járó.“ Senki.

HÍREK.

— Közgyűlésre van egybehiva, holnap d. e. 10 órára a város képviselő-testülete. Napirendre vannak kitűzve: a legutóbbi választások után szükségessé vált ujra-alakulás, továbbá az alispánnak a tisztujitásra vonatkozó újabb határozata, a kijelölő választmány két tagjának a megválasztása, végre kihirdetése a belügyminiszter ama rendeletének, melyet a városi mérnök ügyében hozott.

— Tisztujitás. Az alispán a saját elnöklete alatt megtartandó tisztújító közgyűlés határidejét f. hó 1 9 - i к napjára, holnaphoz egy hétre tűzte ki. A pályázatokat tehát az újabb határozat értelmében jövő vasárnap (18-ikán) déli 12 óráig lehet beadni. Az először kitűzve volt terminusig beadott pályázatok persze kellő időben beadottakul vétetnek, s az illetőknek nem kell újabb kérvényeket benyujtaniok. A kijelölő bizottság, szintén az alispán elnöklete alatt 18-ikán délután tartja gyűlését.

— Bátosi Endre színtársulata ma egy hete Murai bét vigjátékával a „Huszárszerolem“-mel és a „Yirágfakadás“-sal befejezte nálunk működését s 0 - Kanizsára távozott, hol most kedden kezdi meg előadásait. — Az utolsó két estén igen szépen megtellett a

ferde műveltség következménye szerint a gyermek ruhájának olyan anyagú és szinű kelméből kell készülnie, a mely ugyan szemrevaló, — de nem állja ki azt a durva használatot, melyben a gyermek részesíti mozgása, jatóka közben. Hogy tehát a gyermek e hitvány ruhát el ne tépje s be ne szennyezze, egyszerűen megtiltjuk neki a játékot, vagy ha nem mindenféle játékot is, legalább az olyanokat, a melyek épen legalkalmasabbak volnának teste fejlesztésére, gyakorlására, erősítésére. „Ne mászkálj! Ne henteregj a földön! Már megint homokban ültél! Meg ne merj moeczauni! Ülj le és nézd ezt a képes könyvet!“ — hányszor kell hallani ilyenfele kifakadásokat a gyermeknek, a kinek ezen korában még épen csak az a rendeltetése, hogy növekedjék és fejlődjék. De hát a mi szemünkben előbbre valók ostoba agyrémeink, mint egy serdülő generatio jólléte! Inkább nyögünk az esztelen divat járma alatt, mintsem józan eszünk kiáltó szavára hallgatnánk.

Mindamellett a fiu-gyermek sorsa mégis csak tűrhető; mért minél nagyobbakká lesznek, annál inkább felszabadítják magokat e lelketlen korlátozás alól s annál jobban igyekeznek kielégíteni játszási ösztönüket, aztán meg az iskolában is részesülnek némi testgyakorlatban.

A leányokra nézve azonban másképen áll a dolog. Ha a fiuk játékát is tőlünk teihetőleg korlátozzuk, — csak azért, hogy nekik való ruhájukat ne szaggassák és ne piszkitsák: a leányokat már épen egyenesen eltiltjuk az olyan játékoktól, milyenekben a fiuk részesülnek, a mire bennünket az említett okon kívül még egy másik balhiedelem is indit. Kificzamodott észjárásunk szerint nem illik a leányokhoz, hogy ők is épen úgy futkossanak, ugráljanak, kiabáljanak,