Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-01-11 / 2. szám
Második évfolyam. 2. szám. Halas, 1891. Január 11. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjelen minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 6 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. Alább egy csillaggal! Az előző szám „Tisztujitás előtt“ czimű közleményének egy részére viszonzásul kaptuk teljesen érdektelen kézből a következő czikket: T. Szerkesztő ür! A „Kim-Halas“ ez évi első számának öt csillagos vezérczikkirója ugyancsak fején találta a szöget a „Tisztujitás előtt.“ Helyén való volt erre rákoppan- tania. És annál szebb, hogy csak módjával csinálta a mesterségét, úgy az „Üsd agyon, de ne nagyon“ elve szerint. Mert hiszen tán használhatott volna vas- furkót is szelid fakalapács helyett a szögveréshez. Mindazonáltal, valamint a cognac nevezetű, tűzitalban a háromnál több cziilagu már erősebb a kelleténél: azon- képen az öt csillagos vezérczikk is egy pontjában — szerintem — sok a j ó b u 1. Föltettem magamban, hogy megpróbálok egy csillagját ledisputálni s hogy- meg ne ártson a s z e s z i, egy kis tiszta vizet keverni közé — az igazság kutforrásából. Még annál is távolabb állok a városházától, mint a milyen messzire lakom magától a várostól: hát nem esketik rám a gyanú, hogy „közelálló körökből“ ernelődik hang a czikkiró urnák A_ ДОТ-HALAS“ TÁRCZÁJA. Művelt vademberek. *) Mohón kaptam egy angol tudósnak ezt a cziniet viselő könyve után; mert nagyon kiváncsi voltam reá, hogy vájjon mifele nép lehet az, a melyik művelt és mégis vad, vagy pedig vad és mégis művelt? Kíváncsiságom csodálkozássá változott mikor megtudtam, hogy voltakópen Európa lakóiról, még pedig ezeknek is nem évezredek előtti, hanem mai állapotáról van szó. Erre aztán következett harmadik metamorfózisom, t. i. még nagyobb toku kíváncsiság, mondhatnám türelmetlenség. Angol emberről nem tehettem föl, hogy nincs helyén az esze s mégis megütközve kérdeztem: ugyan miért tart minket ez az angol vadembereknek, minket, a kik az emberiség évezredek óta tartó erőfeszítése eszközével elért, kultúra magaslatán állunk, a kik büszkék vagyunk műveltségünkre s szánalommal gondolunk nemcsak Afrika és Ausztrália beu- szülötteire —■ kik nézetünk szerint alig érdemlik meg az „ember“ nevet —, hanem még Ázsia azon népeire is, a kik eivilisatio dolgában valamennyire mögöttünk maradtak? Mikor aztán a könyvet elolvastam, azzal a meggyőződéssel tettem le, hogy annak az angolnak nagyon is helyén van esze; mert a művelt emberben fölismerte a vadembert; észre vette, hogy cselekvéseinknek és gondolkodásunknak legalább fele részében épen úgy járunk el, mintha még mai *) Egyik tudós professorunk tollából eredő eme czikket kedves hölgyeink közül különösen a „mamák“ és leendő mamák figyelmébe ajánljuk. Szerk. a városi népoktatásra vonatkozó glossája ellen. Mert ide eoncludál ám ez a körülményes előljáróbeszéd, melylyel is, a „körülményekre való tekintettel“, jónak véltem a kertek alól ugrani in medias res. Tehát halljunk szót uraim. Hogy a város népoktatásának ügye a legutolsók között áll a vármegyében: ez szentigaz; de, hogy „azért van így hátra, mert annak rendbehozatalával nem törődik senki“: — ez már nem szén t-igaz. Ez csak félig igaz. Nem törődtek vele sokan, azok közül, a kiknek módjukban, hivatásukban és kötelességükben állott volna. Nem törődtek főkép azóta, mióta fölkerült nálunk az az utálatos (ördög-) malom alatti politika, a minek a pokoli lármája, zakatolása, széditő kerengőse nagyon sok érett eszű embert megkótyagositott, megsiketitett. Egyik rész n e m é r t rá szeretni ezt a mi mostoha gyermekünket — a n a g у gyűlölettől, a mivel a másik rész ellen eltelve volt; másik nagy, keleti kényelemmel bízott abban, hogy h a m a j d azt a n a g у p ö r t m e g- n ver j ü к : abból egyszerre jut is marad is bőven iskolára ; a harmadik rész meg duzzogva, közömbösen félre- huzódott vagy okosabbnak találta elő napság is félvad állapotban élnénk, olyan ostobaságokat követünk el, mintha a több ezer éves kultúrából semmit sem tanultunk volna. Ha a félig vad állapotban ólő ember nem úgy gondolkozik, érez és cselekszik, a mint e m b e r- hez illő és méltó volna: azon nem lehet csodálkozni ; de az a körülmény, hogy a műveltségével kérkedő ember is, élete összes tevékenységének fele részében olyannak mutatja magát, mintha még mindig vad állapotban élne: az a gondolkozót szánalomra indítja, a humoristát kaczagni kényszeríti. Igaza van a könyv írójának, mikor ezt állítja- „a legnagyobb dolog, mit az ember e világi életében végezhet, hogy valamit m e g- I áss on sa mit látott értelmesen elmondja.“ Nem különös-e, hogy az ember már sok mindent észre vett, megismert és fölfedezett a földön és az égen, a múltban és jövőben, csak még egy dolgot nem látott meg és nem fedezett föl, — a maga ostobaságát? Es az azért, van, hogy „nem lát a szemétől,“ hogy „nem látja a fát az e r d ő t ő 1.“ A mi bölcs angolunk tehát nagyot vitt véghez, hogy meglátta, a mit mások nem látnak as z emuktól s elmondta, a mit meglátott. Hosszú volna egytől-egyig elszámlálni azokat a dolgokat, a mikben fölismerte a mi ostobaságunkat s a mikért „művelt vadembereknek tart bennünket. A sok vad jellemvonásból csak néhány olyant említünk, miket mi is megláthatnánk, ha nézui és gondolkozni akarnánk. Mindegyikünk jól tudja azt, hogy a nők s különösen serdülő leányok d e r ó к f ű z őnem hozakodni olyan dologgal, a miért az embernek mindjárt az orrát harapták volna le. Hanem mióta az emberek meg kezdtek csömörleni ettől az anyagilag is, erkölcsileg is drága mulatságtól, mióta lehűtődtek, kijózanodtak egy kicsit a „ringlispil-mámorból“, mióta jobbjainknak megjött a jobbik eszük s kezdték belátni, hogy egyéb dolgunk is van a marakodásnál: azóta bizony, hála istennek, törődött ott a közönség is, képviselő-tes- 1 ölet is meg az elöljáróság is a népoktatásnak nálunk elárvult ügyével. Ezt igazságtalanság volna el nem ismerni. Egy kicsit (!) későn ugyan, de mégis történt egy-két kasznos és szemmel látható intézkedés tanügyünk emelésére. Már pedig mégis csak jobb későn mint soha. Igaz, hogy még csak kezdetnek is kevés, a mi történt, de azért, ha csak ilyen tempóban haladna is ez az ügy a javulás utján : még akkor is majd csak elérnők egyszer a véget ítélet napig; ámbár abban teljesen igaza van czikkiró urnák, hogy itt a bajnak gyökeres és haladéktalan orvoslására kellene gondolni. De hát ennek a termékeny gondolatnak megvalósításához legelsőben is egy Montecuculi kell, aki kimerje mondani, hogy jó és elegendő számú iskoláb e n s magas sarkú, hegyes orrú, szűk czipőkben járnak, — de hányadik ember veszi azt észre, hányadik gondolja meg azt, hogy ilyen hallatlan ostobaságot még azok a népek sem követnek el s festőket nem igyekeznek ilyen esztelenül tönkre tenni, a kiket mi — műveltségünkre s eszünkre büszkék — fél- vad embereknek tartunk. Nem mindnyájan bolondoknak tartjuk-e a khinai nőket, hogy lábaikat mesterséges összeszoritással nem engedik annyira megnőni, mint a természet rendelte; s nem borzadunk-e, ha olvassuk, hogy voltak és vannak olyan civilisálatlan népek, a kik bőrüket tetoválják, ajkaikat és orrukat átfúrják, a kis gyermekek fejét erőszakosan összelapitják, állukat meghasogatják, hogy szakálluk ne nőjjön? De nem százszorta bolondabbak vagyunk-e mi mindezeknél? Az említett népek koránsem tesznek annyi kárt testükben, mint mi teszünk. A khinai nő csak teste végtagjainak egy részét nyomorítja meg s a mellett maga még erőteljes, egészséges, vidám és épeszű marad; a többi népek önkiuzása sem olyan nagymérvű, hogy a sérelmet ki ne hevernék. Ellenben a mi leányaink testüknek fő részét teszik tönkre a derókfűzővel, mely az által, hogy a testnek két legnagyobb üregét összeszoritja, a testük kifejlődését legjobban elősegítő szerveket nyomorítja el, gátolja a szabad lólekzóst, a táplálkozás sikeres voltát s összeszoritja a vesét és májat. Ez esztelen divat szomorú gyümölcse aztán a sápkór, szívdobogás, szűkmellűség és a hátgerincz elgörbülóse. A derókfűző viselésének volna némi jogosultsága — legalább a hiúság szemében —, ha
