Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-15 / 7. szám
Második évfolyam. 7. szám. Halas, 1891. Február 15. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjeleli minden vasárnap. ТШШИ1 HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évi'e -1 írt, fél évre 2 frt, В hóra 1 írt. NyiIttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. A régi és az új. i. A közpálya embereinek az a sorsuk, hogy szavaik, tetteik, egyéniségük és viselt dolgaik nyilvános megbeszélésnek sőt megbirálásnak tétetnek tárgyaivá. Ezt a sorsot ép úgy nem kerülhetik el egy kis városka ügyeinek intézésével foglalkozó személyiségek, mint az országos politika férfiai, s ha ez utóbbiakkal szemben nem látunk ez eljárásban semmi különöst, az előbbiek is természetesnek fogják találni, ha szereplésükről sine et stúdió véleményt mondanak. S c lap valóban nem teljesítené hiven a helyi krónikás feladatát, ha azon nagy változás alkalmából, mely városunkban ez év első havában végbe ment, az elmondani valóknak elmondását elmulasztaná. Közönségünk a tisztujitás eredményét általában úgy tekinti, hogy azzal a városi ügyek vitelében gyökeres rendszer változás fog beásni, ugv gondolkozván, hogy uj emberek: uj nézetek. Hogy valóban úgy lesz-e, rövid időn ki fog derülni. A régi rendszerrel tett tapasztalatok azonban mindenesetre tanulságul szolgálnak az újnak, mégpedig nem csak azon személyiségek számára, kik a város A „KUH-HALAS“ TÁRCZÁJA. Mikor a király Halason járt. — Irt a Józsit Autal. — (Folytatás.) -A király-váró sokaságnak pedig még jó öreg ideig kellett ácsingálni a város alatt, míg a futárok, kürtösök, hirkiáltók esapatját megpillanthatta. És még azután is sokára villant csak a szem bogarára a hadsereg hosszan húzódó képe, a fényes pánczélos, vagy tirke-tarka pár- ducz-kaczabajkás vitézi alakok, kolesagos kal- pagjaikkal, ragyogó sisakjaikkal, kényes paripákon. Legelői a király, utána a nádor, zászlós főurak nagy sokad magukkal, mind az egész sereg: közbül a foglyok, zsákmányhozó rengeteg szekerek; mögöttük megin csak fegyveres hadfiak hosszú fényes sorban. Mindenkin erőt vett a lélek lángolása, az izgatottság tetőfokra hágott. Kiharsant az üdvözlő rivallás; zúgott, hömpölygőit az „Éljen,“ hogy a megreszketett levegőben iák leveles ága, nádnak pihés farka megindult hajlongani, zizegő bókolással köszöntve az akkor is „legelső embert“: magyarok királyát. „Éljen a mi urunk, éljen a király, éljen a király!“ A sokaság megmozdult és tolongva, mint a tenger áradat, vitte magával a város elejét, kunok főembereit: a Vógh, Péter, Modok, ügyeinek élén egymást felváltották, de magának a közönségnek számára is. A letűnt rendszer ma már a múlthoz tartozik, s azért hidegen, nyugodtan, s az érdekeltségnek teljes kizárásával lehet vele foglalkozni, kimutatni érdemeit és fogyatkozásait s levonni belőle a levonható tanúságot. Ez alkalommal, bármenynyire óhajtanok a személyeknek még említését is mellőzni, s csupán viselt dolgaikkal foglalkozni, e kettőnek elválaszthatatlan volta miatt ezt tennünk lehetetlen ; úgy hiszszük azonban, hogy az egyének iránti illő tisztelet kifejezésének előre bocsátása mellett ebből semmiféle difficultás nem származhatik. Szándékunk mindenekelőtt kiemelni a letűnt korszaknak fény és árnyoldalait s azután alkalmazni az ezekből vonható tanúságot a beállott uj idők viszonyaira. A kik a volt polgármester személyes ellenfelei, hajlandók elvitatni tőle minden érdemet, s viszont barátai a magasztalás mellett feledni látszanak azt az örök igazságot. hogy nincsen ember hiba nélkül. E nézetek közül természetesen egyik sem felel meg a valóságnak, s az igazság most is, mint mindenkor a középuton van. A letűnt rendszernek megvoltak a maga érdemei és hibái, s nekünk a króGenise, Vasthorok, Tegzes, Tatár, Figura, Or- gován, Mayossa, Tóth (a kinek vízzel körülvett vára volt a fehérföldi tó partján. Erről is lehetne mesélni egy szép történetet.) Hagmás, Örs, Kullogó, Bartegh. Vosztegh, Kobakb, stb. stb. no meg természetesen a Eóbék nemzetség tagjai t. Mindenki sziliről szilire akarta látni azt a fejet, melyet szent István koronája érintett Alig jutott hely, hol fő-szókbiró uram megállapodva, elmondhatta üdvözlő beszédét. Hogy mi minden lett elmondva ebben a beszédben, az nincs felírva krónikákban. Elég az hozzá, hogy nagyon meg lehetett vele elégedve a király, mert fejedelmi kegyének nyájasságában többszörösen részeltette úgy a fő-szókbirót, mint a többi kun urakat. Nyomban parancsot adott, hogy a sereg szálljon meg és helyezkedjék el pihenőre a városban, város alatt, már ki hova fór, csapat, dandár szerint szépen rendjében. Maga pedig leszólván lováról, a velő volt urakkal, harangok zúgása közt, ment egyenesen megtekinteni a város egyetlen nevezetességét, a Nagy-Tó magas partján bizanczi stilbau épült szepmivü templomot. Bizony egyébként a „fasarkon forgó, köly- kes zavaros“ ajtajú, sövényből font házakon nem sok látni valót talált volna. Hanem a templomban legalább lelki gyönyörűséggel I andalodhatott el (és alaposan meg is éhezhetett) nikás tisztéhez hiven, fel kell jegyeznünk mindakettőt. Kezdjük először az érdemekkel. Városunk kereskedelmi és termelési viszonyai a lefolyt évtized alatt nagymérvű előhaladást tettek. Némelyek ezt nem hajlandók a volt polgármester érdemének betudni, úgy okoskodván, hogy a közlekedési viszonyokban történt változás folytán ez előhaladás magától is bekövetkezett volna. Tárgyilagos ítélettel azonban ezt ily módon állítani nem lehet. Bizonyos, hogy bekövetkezett volna ez előhaladás — valamikor, de előlegcs és tervszerű intézkedések nélkül meglehet, hogy azóta még meg sem indult volna, sőt ismeretes indolentiánk mellett ez nagyon valószínű. Hogy a gyümölcs termelés és gyümölcskivitel oly lendületet vegyen, mint a minőt az utóbbi években tapasztaltunk, az sok utána járás, futko- sás és fáradozásnak az eredménye, s e részben az eredmény annak tulajdonítható. hogy volt a ki e fáradozást elvégezte, kiállításokat rendezett részint helyben, részint buzdított és izgatott a nagyobb helyeken tartott kiállításokban való részvételre, kereskedelmi összeköttetéseket létesített; mindenek fölött pedig hosszas munkával előkészítette a azon az épületes szép predikáczión, a melyet pater Simplicius gabajitott neki hamarosan Kozma és Dömjén vértanuk életüknek dicsőséges históriájukról, a kiknek épen holnap lesz az emlék ünnepük. A lelki táplálékkal ekkóp megelégedvén, ideje volt a testiekről is gondoskodni. Corbaviai János főétekfogó mester még az ájtatosság alatt jelentette is már Széesenyi Kónya Simon főajtónállónak, ez meg tovább Gara Miklós nádorispánynak, a nádor pedig Perónyi Imre királyi titoknoknak, inig ez végre megsúgta magának a királynak is a helyzethez mérve nagy fontosságú államtitkot, hogy — az ebéd immár készen várja a király személye ő nagyságát. Kapott a szón ez és menten jelt adott. Mire megharsantak a harsonák és a király megindult kíséretével be a városba. A hosszú széles utcza, a merre a bevonulás törént, két oldalt tarkállott a lobogós cziine- res tábori sátrak tenger sokaságától. Középütt —• épen a Róbéldia Sámson fő-székbiró uram curiája előtt — magáé a királyé, arany ezüst rojtokkal pazarul diszitett biborszin selyemből. Előtte nagy térség bosszú asztalokkal, ezek meg megterhelve tálakkal, tányérokkal, tömör aranyból mind, a miknek minden darabja egy egy vagyon. Futotta Bosznia, de meg a nélkül is volt a király kamarájában belőle garmadával elég. Biz itt a szabad ég alatt lesz a dólebéd. Ügy akarta a király, hadd lássa hű népe: hogy'
