Kun-Halas, 1890 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1890-11-02 / 2. szám
November 2. KUN-HALAS. 1890. mire kell, hová fordittatik a sok pénz ? bizony nem jutunk nagyon megnyugtató eredményre! Semmiféle maradandó alkotás, semmi nagyobbszerű kulturális czél, semmi olyas, minek gyümölcseit, — anyagi vagy erkölcsi gyümölcseit — az utánunk jövő kor élvezni fogná! Ha a költségelőirányzatban. csak úgy például hozzuk fel, egy 10,000 frtos tétel szerepelne mint a város körül levő mocsár lecsapolására fordítandó költség első évi részlete, vagy egy földmives iskola alapja, vagy az olyannyira égetően szükséges szegényház létesítésének költsége, vagy a gimnázium építéséhez való hozzájárulás, vagy a gyümölcstermelés vagy szőllőmivelés terjesztésére szánt városi segély, vagy egy korszerű szálloda építésének, vagy a sóstói ut kikövezésének költsége, — nem hisszük, hogy hang emelkednék ellene; de mikor az egész költségelőirányzat nem egyéb mint, hogy úgy mondjuk, sóra és kenyérre való költekezés, lehetetlen meg nem ütődnünk rajta. Mint említettük, belenyugszunk, ám költsön a város évenként 80,000 forintot a közigazgatás vitelére és a rá váró feladatok teljesítésére, de akkor elégítse is ki hozzá fűzött várakozásunkat, tegye meg mindazt, mit egy 18,000 lélekkel biró, értelmes és vagyonos lakosságú várostól teljes joggal kívánhatni. Egy hosszú év van előttünk a legközelebbi költségvetés idejéig. Addig lesz alkalmunk e lapok hasábjain elmondani szerény nézetünket a felől, miként vélnők mi egyfelől kellő takarékoskodás, másfelől okszerű beosztás és a jövedelmi források intenzivebb kihasználása által tetemektől, mikor elrebben a szól sóhaja a leveleiket himbálva hullajtó fa-ágak között, — és látjuk, hogy a melyek egykor összesimulva susogtak oly sok szép szerelmes szavakat egymásnak, milyen egyenként szállonganak most azok a lepergő levelek: odatér a gondolatunk a letarolt sírokban maradó szerelmeseinkre, a kik úgy szakadtak el tőlünk egyenként-------egyenként. — * Látja, tudom, hogy mit gondol Azt gondolja, hogy én valami sentimentalis leány vagyok. Dehogy vagyok! Csak hangulatot akartam kelteni Önben, hogy elfogadja a koszorúimat, — és ékesítse velők a halottjai fejfáját. Hogy kiknek tartozik Ön kegyelettel ? Azoknak, a kik megjárták azt az utat és megjárták azon az utón, a melyre Ön indult. Hogy hol találja meg a sírjaikat? Induljon el és nézzen egyenesen a napba; — egyszerre egy nagy szürke falba fog ütközni útjában, mely mozdíthatatlan és végtelen; — a felirata ez a rövid szó: „Közöny!“ Nézzen körül; ennek a falnak a tövében sorakoznak a sírjaik. Mindegyiknek gyújtson egy szál gyertyát: világosságért küzdöttek; mindegyiknél mondjon egy-egy áldást: sokat átkozták őket; mindegyikre tegyen le egy-egy koszorút; csak tövis jutott nekik életökben. Kájok ismer a fölirataikról: „Halasi Újság.“ — „Kis-Kun-Halas.“ — „Halasi Hir adó“ — és............. De igaz, nincs több koszorúm; — szavam sincs. Tisztelője G. EMMA. az adózó polgárok nagyobb megterhelte- tése nélkül elérhetőnek azt, hogy a község jelen czikkünk bevezető soraiban vázolt kettős föladatának lehetőleg teljes mértékben megfeleljen. Nagy Sándorról mondja a hagyomány, hogy atyjának, maczedón Fülöp- nck szemére hányta, hogy számára nem hagy hátra tenni valót; no, az iránt nyugodtak lehetünk, hogy bennünket a jövő nemzedék nem fog ezzel vádolhatni! —r. A tornatanitás reformja. A reformminiszterek egyikének, gróf Csáky Albinnak egy rendeletét kapkodják most kózről-kózre, országszerte. Mint a hogy a börzén rohanják meg a kikiáltót: „hát csakugyan felszökkent az árfolyam?!“ —- Csakugyan lesz hát gondoskodva az iskolapadokban senyvedő ifjúság testi neveléséről?! Van hát végre, a ki megérti, hogy többet ér az egészség, mint az egész görög grammatika! Hozsánna üdvözli a minisztert mindenfelől, mint szabaditót. Még az ellenzéki „Budapesti Hírlap“ is siet gratulálni a humánus miniszternek. Pedig ebben a hirtelen hírnévre vergődött rendeletben jóformán csak a csiráját ha találjuk még a jövő testnevelészetónek. Csakhogy a mag jó földbe esik. Mert nemcsak a közegészségügyi bizottságok, de minden értelmes ember belátta azt ma már, hogy nem szabad a szellemet a test rovására nevelni, hogy akkor nem haszna, de kára van az emberiségnek belőle, ha lelki erőinket úgy izmositjuk, hogy miatta a test elcse- nevószedjék. Ép testben lakik ép lélek: ki tagadná ezt ma? S lehet-e ép test az, melytől legfőbb éltető elemét vonják el: a mozgást. Hat éves kortól 25 éves korig, sőt halálunk napjáig folyton asztal mellett görnyedni, a szabad légtől elzárkózni: — okvetlen a generatio satnyulását vonja maga után . . . ... De már küszöbön a j ö v ő, a maga reformjaival. Kezdik a testet, ha egyébnek nem, olyan gépnek tekinteni, mely minél erősebb szerkezetében, annál többet és jobbat fog produkálni. Az önálló csizma. A csizmában, — s általában a lábravalókban, — ezt tudtuk régen, — nagyon kevés az önállóság, mert mindig a más lábán járnak. Ha csak egy szikra volna ben- nök az önállóságból, a héten okvetlen sztrájkolták volna. Valóságos részvét fogott el bennünket, mikor a héten a haladás e mártírjait a sárban így meghurczolva láttuk. És milyen sárban ? — Nem valami közönséges, — de „tapasztalatilag“ jófajtának bizonyult agyagból a főutak járdáin szándékosan előidézett sárban. (Hogy messze ne keressük : szerkesztőségünk tövében a leányiskola-épület alsó szárnya mentén is.) — De a csizmák önállóság-nélküliségében való hitünk ingadozni kezdett, midőn a héten egy kis lány lábáról egyet lemaradni, s fentérin- tett sárban egyenesen megállani láttunk, ama némajátékkal kifejezett, de teljesen érthető kijelentéssel: „egy tapodtat se tovább !“ — Egy önálló csizma ! Ez unikum ! — Ilyennel nem mindennap beszélhet az ember. Rögtön ki is küldtünk egy munkatársunkat, hogy a ritka „meg- állapodottságot“ tanusitó lábhüvelyt meg-intervievolja. S kifejlett közöttük a következő párbeszéd, (melyet a dementi veszélye nélkül közölhetünk, miután nem a schönhauseni parkban, hanem szakadó esőben folyt le :) — Mi az Ön véleménye a helyzet felöl ? — Azt hiszem, hogy a helyzet — „jelenlegi.“ — Igen, igen, de minő benyomást tesz Önre a jelenlegi helyzet ? — A mennyire a rám gyakorolt „befolyásiból következtetem, most esik, ezelőtt is esett és esni fog örökké-------némi megszakításokkal. — S vájjon mi birta Önt arra, hogy itt e lncsok- ban egyszerre megálljon? — Azt akarja mondani, hogy mit „lábatlankodom“ itt ? nos — eszembe jutott valami s megálltam gondolkodni. — Ah, bocsánat, — talán zavarom is ? Küszöbön a jövő, a mikor a népiskolák sokat akarő tanfelügyelői nem azt fogják többé javasolni, hogy a tanterv alapos ldmerithetóse szempontjából rövidebbekre kell szabni az óraközöket, egy húzómban két óra hosszáig kell rácsukni az erjedésbe jött levegőt egy szobában 80—90 gyermekre; sőt inkább délelőttre, délutánra külön játék órákat fognak elrendelni — s kinevezni fizetett játóktanitókat. Küszöbön a jövő, mikor nem terhelik többé a középiskola tudományszoinjas ifjait házi feladatok özönével, hanem a tanórák bevégezte után maga a választott tanár áll ki növendékeivel a gyöpre — métázni. Igen! Labdázni, futni, birkózni tanítják a diáksereget nem sokára. És nemesak л gimnáziumit, de a komoly (?Szerk.) egyetemi hallgatót is. Mind e csodákat ugyan még nem varázsolja elénk a miniszteri rendelet. Épen csak hogy érinti. De ez érintés: villamos érintés; vagy felvillanyoz, vagy agyon üt. Agyon is csap egy vaskalapos, ósdi rendszert, a pedáns német ttornatanitást — — s kilátásba helyezi az angol rendszer szerint mintázott nemzeti tornatanitást. Igaz ugyan, hogy a német systema a szigorú, anatómiai izomfejlesztós tekintetében felülmúl minden más rendszert; de . . . de nem gyermeknek való. A gyermek fő jellemvonása a játékvágy. Erről azonban a német torna mit se akar tudni. Unalmas szergyakorlatai csak a gyönge izmokat kínozzák, de a kedélyt fel nem frissítik. Szigorít, egyöntetű szabályai nem elvonják a figyelmet, sőt ráirányozzák a testsanyargató erőműtótekre. Igaz ugyan, hogy mindez, erőszakosan keresztülhajtva, az izmokat nagyszerűen megedzi; de mit ér, ha valódi kedvet sohse ébreszthet maga iránt a gyermekben, a gyenge ifjúban, ha nem válik annak vérévé. így, a mikor nem muszály vele, nem forszírozza; a mint kijárta az iskolát, azonnal abbahagyja. Milyen mást igér az athlótíkai rendszer! Ott a gyermek, a siheder, az ifjú, a felnőtt — észre sem veszi, hogy kifáradt — a játékban. A pajzán dévajkodás eltereli a figyelmet a máskülönben terhes és fárasztó futások, ugrások, dobálódzások, emelések, birkózások különféle nemeitől. Eszibe se jut tanakodni felette, megfáj- dul-e a karja, ha a labdát erősen kidobja; mert hisz’, a másik pillanatban már futnia, ugrania, vagy lekuporodnia kell, hogy egy hatalmas labda-ütést kikerüljön. — Varietas delectat. Akkor az én diákismerősöm nem fog majd megszökni a tanóráról, hanem leczke után siet ki a játszótérre. Játszótér ?! Hol van az most ?! Mert az a — Ó épen nem, mikor Ön jött, már megállapodásra jutottam. — S nem volna indiszkréczió — e bizonyára érdekes elmélkedés felől tudakozódnom ? — Ha épen érdekli, elmondhatom. — Tudja, uram, ezelőtt valami három esztendővel, mikor szegény „fejem“ még borjubőr-korában csizmajelöltként a kerekítő és bicske idomító eljárása alá került, szabásközben a mester valami papirost tologatott ide-oda rajtam ; azon a papiroson betűk, — nem varga betűk — de valóságos betűk voltak. S mivel akkor is hajaztam már annyira a betűhöz, mint némely városi képviselő, olvasgatni kezdtem, arra számítva, hogy sikerül tőle átaludnom a bekövetkezendő operáezió kínjait. Reményem teljesült ; irgalmatlan unalmas olvasmány volt, uram ; egy §-okha szedett Írott ma- iaszt; a czime: „Halas város építkezési szabályrendelete“. Mély álomba merültem, de mai napig is emlékszem, arra, a mit olvastam. Benne volt, hogy 1884-ben csinálta a közgyűlés 57/84. kgy. szám alatt; hogy a megye jóváhagyta 1886- ban 405/274. szám alatt; — olvastam a 63. §-t, a mely azt tartja, bogy a megye jóváhagyása után e szabályrendelet életbelép ; (ki ne aludnék el ilyenektől ?) De a 19. §-ra szóról szóra emlékszem; azt mondja: „E szabály- rendelet életbeléptetésétől számított három (3) év alatt a főbb ntezákon minden tulajdonos háza és udvartelkének utczafelőli részén legkevesebb egy 1.05 m. szélességben járdát téglából készíttetni köteles.“ E kodiükatori lapossággal megstilizált § jutott az előbb eszembe, és rögtön utána egy terv . . . — ? ? — Csizma-meetinget szándékozom összehívni, s ott egyhangúlag elfogadtatni következő határozati javaslatomat : „Önálló csizmákból álló deputáezió utján emlékirat nyújtandó be Halas városához, melyben fólkéressék
