Kun-Halas, 1890 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1890-11-23 / 5. szám
Első évfolyam. 5. szám. Halas, 1890. November 23. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjelen minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, 3 hóra 1 írt. Nyilttér: 8 hasábos petit sor 10 kr. Az önállóság alapja. — Örökké-uj „régi igazságok“. — Ép testben ép lélek! tartja a közmondás ; vagyoni önállósággal erkölcsi függetlenség! bizonyítja az élet. Amabba az első igazságba csak beletanult már ez a mi világunk is a hogy- úgy. Ha baja van a testi mivoltjának, szalad vagy szalajt az orvoshoz meg a patikába; sőt megelőzendő a bajt, keresi az utját-módját a betegség kikerülésének : edzi a testét, óvakodik hüléstől-fü- léstől, mértéket tart az eszem-íszomban, beoltatja magát a himlő ellen ős — hála Koch professornak;— megérjük, hogy a tüdővész ellen is. És aki testi épségét, egész emberi voltunknak e fundamentumát óvja, védi, ápolja, azt — nemhogy megszólnák, — sőt okosnak, előrelátónak tartják érette. Hogy állunk azonban az erkölcsi függetlenség alapját, vagy — ha úgy tetszik — hatalmas oszlopát képező vagyoni önállóság kérdésével ?! Lehető legrosszabbul! Mert vagy önzőnek tartjuk azt ki vagyont szerezni iparkodik, vagy a szerzés módjának tisztaságát gyanúsítjuk annál — aid némi tőkére tett szert. Pedig hát miként szükség van lelkünk művelésére, kétségtelen hogy tanulással szerzett ismereteinket csak akkor érvényesítjük embertársaink javára kellőleg, ha azt nem csupán a megélhetés, A ^KÜS-IIALAS“^ TÁCEZÁJA. Vidéki levél a — fővárosból. Budapest, nov. 19. No, merthogy Önöknek Budapest is — „vidék“. De igy van ez jól. Halasnak Halas a metropolisa. A többi wurscht—vidék. I)e kezdjük elől. Ez az elolkezdés azonban nem kis feladat egy levelezőnek, aki már csak olyasmit kaparithat tolla hegyére itt a fővárosban, aminek se eleje se veleje. Mert úgy áll a dolgom, mint a Dini bácsi poétájáé, kinek a Pegazusa már nem talált egyéb tenni valót, minthogy furtomfurt rugta- harapta Petőfyt, amiért — „a fűzfán fütyülőjót is az öregapja ide-odájának ennek a Petőfy úrnak, — ihon ni, már megin elírta előlem, amit ón akartam megírni“. Akkurát igy vagyok ón a fővárosi újságokkal. Mind lelegelik előlem a hírek mezejét. Nekem már tallóznom se jut. És még csak visz- sza se truczczolhatom őket, mint a maga Petőfijét ugyancsak az a fonttisztelt kósőnkelő poéta, aki mikor a nagy költő*azt a rettenetes szomjas versét irta, hogy aszondja : „— — — — Mentül több az, a mit megiszom, Annál iszonyúbban szomjazom. Mért nem tesz az isten most csodát ? Változtatná borrá a Tiszát, Hadd lehetnék én meg a Duna, Hogy a Tisza belém ouilana!“ kenyérkereset, hanem egyszersmind a haladás érdekében telhető ügybuzgóság- ból is tehetjük. Hány kitűnő eszes ember szellemi kincse lett semmivé azért, mert vagy a sors megtagadta tőle, vagy saját köny- nyelmüsége lehetetlenné tette azt, hogy vagyonkát szerezve — a nagyobbak és erősebbek iránti hizelkedés lealjasitó szerepétől magát visszatarthassa, vagy — mert kénytelen volt a kenyérért küzdeni, s nem volt ideje arra, hogy szellemi kincsét értékesítse. Nem a materialismus hirdetése ez ; hanem a komolyan felfogott élet követelménye az, hogy magunk, s — ha van — családunk érdekében némi vagyont szerezzünk, természetesen tisztességes utón, becsületes munkával. S ez nem valami ördögi mesterség, nagyon egyszerű szabályai vannak. Legelső szabály az, hogy к ö 1 - tstin к к e V ese b- b c t mint a m i j ö V e d e 1 m ü n к v a n. Ugy de mit látunk. Mai nap már nem csak a hajdanta — még hibáiban is — kiváltságos úri osztály, hanem az iparos, a földrnivelő nép is oly fényűzést fejt ki, mely anyagi erejét nagyrészben meghaladja. Fényűzés a lakásban, étkezésben, cselédtartás-, ruházkodás-, családi és nyilvános mulatságokban! Fényűzés mindenütt, könnyelmű, improduktív adósságcsiná- lás sok helyen, mit nyomon követ a buigy kiáltott fel kárörömmel: „Ohohó, Petőfy barátom, nem innál te abbul egy pohárra valót se, mert én még Máramarosban elébe feküdném“. A mi zsurnalisztáink nem ilyen szomjasok, hacsak nem az — igazságra, amit azonban mindegyik a maga szája ize szerint higit fel sáfrányos vízzel, vagy sűrít meg fuxinos zagyvalékkal. —• Yizben, borban, zsurnalisztikában benn kóvályog itt acilokfóra — — hála istennek, nekünk. Mert úgy értettem a „Kun-Halas“-ból — hogy ez az a fura bogár, amelyik a szőlőtökét csípi, de a hegyi vinczellór vakarózik bele, és mégis a halasi gazdáknak viszket tőle a m a r- k u k. Csak osztán ne homokra építettek légyen, akik most már minden porszemében csurom aranyat vélnek látni a buczkának!— Pedig lehet benne valami. Szegény jó Polányi bácsi, isten nyugtassa, hitte volna-e ezt, hogy igy felrugtasson a homok böcsülete, mikor az ő utánozhatlan kaczagtató módjával elanekdottázgatta annak a fehórmegyei elszánt férfiúnak az esetét, aki Halasra vándorolt — homokot ár end ál ni. Kasznár vagy mi volt az istenadta valamikor. Kínáltak ennek jó fekete búzatermő lelkföldet Füzesen, Fehórtón. Szaladt tőle. Kell ;is ő neki. Ment Debeákra, Rekettyére meg Argyilus pusztára. Ott lesz az Eldorado, az Ígéret földje, az uj Kalifornia. Maga a bérbeadó gazda is megcsodálta a merész vállalkozót. kás, s fájdalom sokszor nem csak anyag5 de erkölcsi tekintetben is lévén az utóbb" az előbbinek logikai következménye. Minden embernek tudnia kellene, hogy előbb aszükséges, s ha megerőltetés nélkül lehet azután a has z- n о s, és csak akkor, ha nagy felesleg jövedelme van — szabad a fényüzési kiadásokra gondolni, és soha sem szabad elfeledni, hogy bizonyos időig, ép úgy mint a munkaerő, — a jövedelem is megtarthatja egyenlő fokozatát, idővel azonban az erő hanyatlásával a jövedelem is rohamosan csökken, főleg oly embereknél, akik akár szellemi, akár phizi- kai, demunka u t á n élnek, valamint tisztában kell lennünk azzal, hogy a haladás folytán kiadásaink nem csak nem apadnak, hanem inkább folyton szaporodnak, s ha valaki fiatal korában nem szerez, öreg napjaira nélkülözni, vagy a keserít kegyelem kenyérre kénytelen szorulni, és nem ritka esetben lesz terhe önmagának, családjának és a társadalomnak. Félre tehát az előítélettel, epés gyanúsítással és szószapulással; becsüljük meg azokat, kik dolgoznak, becsületes keresményüket takarékossággal szaporítva tisztességes utón vagyont szereznek, mert ezek első sorban önmagukat és családjukat biztosítják ugyan, de közvetve mindnyájunk jólétének előmozdítását eszközük, és végeredményben — Nem lehet ebbe, uram, vetni semmit, hacsak nem — bukfenczet. — No csak ne törődjék maga azzal. Maguk még nagyon hátra vannak. Nem tudnak okszerűen gazdálkodni. Ezt csak bízza rám. A jó ember ráhagyta. A fehérmegyei úri ember pedig felszántotta, megigyengette. elboronálta annak rendje és módja szerint a hepe-hupás sárga televónyt. — Aztán vetett bele — nem bukfenczet, hanem-------mákot. Szép öregszemti fényes fekete faj mákot, mint a puskapor. (Igaz, hogy bukfen- c z e t is vetett, de azt csak — később.) Hja, a mák, a mák! Az, az! — Nem tudnak ezek a bonesokos fejű kuntatárok gazdálkodni. Csak birkatenyésztésre valók. Nem tudják, micsoda áldás a mák. Fizet ez, mint a fizető köles, jobban, mint a galambnak való legaczólo- sabb tiszta búza. — Csak beüssön. Csak addig ne vigye el a szél, inig kikel, gyökeret ver. Be is ütött, szól se vitte el. Ki is kelt, termett is bőven a — mácsonya meg a kutyatej. Iglicze-tüsök is került egy pár söprűre való; hanem a mákbul, abbul csak bolond mák lett,' aminek pipacs a neve — -— lánykorábau. Kókült, zöldült a fehórmegyei honpolgár. Nem fért a fejébe sehogy, hogy mikép csalhatta őt meg a fehórmegyei tudomány. Laczi bácsi aztán felvilágosította szépen. — Hja uram ismerni kell ám a földnek a természetit, mint a makranczos asszonyét. A melyikhez okkal-móddal, szép hegedű szóvá
