Református gimnázium, Kiskunhalas, 1911

64 pedig osztályismétlésre utasíttatott. Különbözeti vizsgálatot 4, egész magánvizsgálatot pedig 2 tanuló tett és sikeres vizsgálatuk alapján a bizottság őket a következő osztályra felvehetőknek Ítélte. A beiratásokat szeptember három első napján ejtettük meg, mely idő alatt a nyolcz osztályba beiratkozott 243 tanuló, kiknek száma a későbben jöttekkel együtt 250-re emelkedett (a mult évi létszám 247 volt). Az előadásokat szeptember 4-ikén kezdettük meg, mely nap délelőttjén az osztályfőnökök tették meg osztályaikban a szükséges intézkedéseket, délután pedig a rendes előadások megkezdődtek és a kisebb, csak alig pár napra terjedő betegségi vagy hivatalos elfoglaltsági esetektől eltekintve rendes mederben folytak a tanév végéig. Betegségi és egyéb esetben helyettesitettük egymást, mely munkában a tantestület minden tagja arányosan osztozott. A tanév ünnepélyes megnyitására a tanárikar és ifjúság szeptember 10-ikén délelőtt istentiszteletre vonult, hol főtiszteletü Szilády Áron lelkész ur mondott alkalmi beszédet, buzdítva, lelkesítve tanárt és tanulót a közös munkára, majd a tornacsarnokba összegyűlt ifjúság előtt Pataky Dezső igazgató mondotta el az egyháztanács által közöltetni rendelt következő megnyitó beszédét: Iskolánk messze múltba visszanyúló történetének nevezetes szakaszát zártuk le a mult tanévvel. Ugyanis — bár elszórt feljegyzésekből hozzávetőleg következtetni lehet, hogy e város kebelében már a XVII-ik század közepén volt valamely magasabb iskola — az első kétségbevonhatatlan adatot az 1760-ik esztendővel nyerjük s csakugyan innét is szoktuk számítani iskolánk történetét. S ha az 1760—61-ik tanévet tekintjük elsőnek, az elmúlt 1910—11-ikkel a 150-iket végeztük be. Százötven esztendő! . . . nem egy szűkebb körre korlátolt iskolának, de egész népnek életében is számot tevő idő, hiszen volt nemzet — még pedig egész Nyugatot megremegtető — mely ennyi, vagy alig hosszabb idő alatt előttünk ismeretes egész pályafutását bevégezte s futócsillagként tűnve fel a napkeleti határon, ugyanígy veszett homályba hazánk nyugati felén s ma már csak egy-egy szó, némi begyepesedett halom az, mi róla az utókornak beszél. Százötven esztendő . . , a fejlődésnek hosszú ideje, a kulturhistóriának egész kötete. Oh ha e nagy időnek minden ismeretlen eseménye föltárulna szemeink előtt, óh, ha világosan beláthatnánk a múltba: mily megragadó kép állana előttünk, szemlélvén a munkát, mit iskolánk a művelődés terén végzett, a hatást, melyet a kulturában e helyre s ennek környékére gyakorolt.