Református gimnázium, Kiskunhalas, 1889

•44 ŐS KÖLTÉSZETÜNK. korszakában is, melyről beszélünk (VII—XIV. század), Igaz ugyan, hogy Arany János igy nyilatkozik róluk: „Azonban ez aránylag gyér nyomok feltüntetésével nem akarom bizonyítani, hogy a bötürím nálunk valaha uralkodó volt; de hogy a magyar ritmus is fölvette olykor s általa a hangsúly erősbödést kapott, világos" (Prózai dolg. J 6.), továbbá: „Hogy a mi költészetünk is eredetileg csupán a ritmus báját ismerte s minden afféle, mint rím ós mérték, nála legfölebb esetleges volt: alig szenved kétséget ... a rím iránti érzek nem volt kifejlődve régibb költészetünkben. Lehet, hogy a magyar fül szinte megérzettc, ha a sorok végei történetesen összehangzottak: de nála a ritmus, nem a rím levén fődolog, ez utóbbit könnyen nélkülözte" (u. o. 9 — 10.). Ugy gondolom, hogy egyszersmind ez a közfelfogás is az alliterationak és végrímnek alkalmazásáról, illetve nem-alkalmazásáról régi költészetünkben s e felfogás helyes is, ha az „eredetileg" és „régibb költészetünkben" szókat költészetünk életének legelső korszakára értjük: de — véleményem szerint — aligha helyes, ha annak itt tárgyalt korszakára is alkalmazzuk. Nem helyes pedig három okból. Mert a XV. és XVI. század irodalmi költészetéből e tekintetben sem vonhatunk következtetést — mint Arany teszi — az ősi wep-költészet termékeinek minőségére; mert nem valószínű, hogy Anonymus rímekben fordította volna le azt a, föntebb idézett, három történeti ének-töredéket, ha az eredeti rímtelen lett volna; s mert akárhogy vesszük is a dolgot, az kétségtelen, hogy a XV. és XVI. századbeli históriás énekek szerzői is törekedtek a rímelésre, mint a vers egyik kellékére s verseik legeslegnagyobb része tényleg rímes (már t. i. olyan, a milyen tellett tőlük). Ezzel nem akarom azt mondani, hogy költészetünknek már a XIV. század előtti korszakában is épen olyan fejlettségű és gyakori lett volna a rímelés, mint mai népköltészetünkben; csak teljes hiányát, csak azt az állítást tagadom, hogy a rím iránti érzék