Városi katolikus Szent László gimnázium, Kiskunfélegyháza, 1940

5

Igazgatásának vonalvezetésére vetve egy futó pillantást, tapintatossága és rendkívül ügyes nivelláló, az ellentéteket békés úton megoldani tudó képessége a szembeszökő. Vidéki, különösen kisebb városi intézetek vezetésében, hol a tanerőknek az államiakétól elütő, különleges helyzete van az igazgatóval szemben s ahol az intézet fenntartása idegen, néha nem épen pedagógiát és pedagógust kedvelő tényezők intézkedéseitől függ s ahol az iskola egész élete a város ezerszemü és ítéletű társadalmának ellenőrzése alatt áll, a fenti két képesség felbecsülhetetlen értékű adomány. Boleszny Antalt vezetői ügyessége nem hagyta cserben a legkényesebb ügyek elintézésében sem, s az élet magával hozta kemény feladatokat a mindenkinek a magáét egyformán megadó nyugodtsággal, az igazság és tekintély csorbulása nélkül oldotta meg. Hogy ezek a nyugodt, a dolgok természetes menetének látszó megoldások neki mennyi lelki küzdelmébe kerülhettek, arról csak átvirrasztott éjtszakái s hosszú, magános, városvégi sétái árulhatnának el valamit. De mi csak a tényeket ismertetjük, nem feszegetjük hát tovább, ami a lélekben történt, csak tudjuk s ezért igaz megértéssel s baráti szeretettel rázzuk meg mindkét dolgos kezét.

És a sokféle futó intézeti ügyek szálainak ügyes fonogatása közben maradt a közélet számára továbbra is a régi, szellemes úr, de ott, hol mint igazgatónak kellett kilépni a porondra, olyan tekintéllyel és fölénnyel védte és képviselte intézete érdekeit, hogy mindenki csak tisztelettel beszélhetett róla és munkásságáról. Ezért nem volt külön jutalom, csak a valóság helyes megítélése az, hogy felettes hatósága 1937-ben a tanügyi főtanácsosi címmel tűntette ki. Az új cím azt a tekintélyt, melynek eddig örvendett, nem emelte, csak erősebben húzta alá. Az igazgató is, az ember is ugyanaz maradt. Az igazi közmegbecsülést nem lehet címekkel sem elérni, sem fokozni. Az ember magatartásával szerzi azt meg magának s nem ráaggatott címeivel. Boleszny Antal kitüntetésének is inkább csak azért örültünk, mert nem változtatott semmit sem emberi, sem igazgatói magatartásán. Az iskolában továbbra is csak „kedves direktor uram“ maradt, a társadalomban pedig éppen azok előtt, akik kitüntetését valóban érteni és értékelni tudták, „kedves Tóni bátyám* s csak az idegenek számára lett „méltóságos úr“.

Közben pedig elröpültek az évek s a szökés-barna hajba mindig több fehér szál vegyült. Ha megmaradt is a szellemes beszéd s a közvetlen modor, a lejáró idő néha odacsalta már a fáradt mosolyt is Boleszny Antal rokonszenves arcára. Kedves, az élet őszéhez nagyon illő disze ez a mosoly minden férfi arcának, aki eredményes munkában töltötte el java idejét. Nem az elmúlást, a fáradságot, hanem a gazdag aratásban magát alaposan kidolgozott munkás békés pihenésvágyát jelenti. Boleszny Antal se lett életúnt, megtört, ecetesszájú, mindig sopánkodó öregúr, hanem ereje javát a mások boldogulására szívesen odaadott, őszbecsavarodó, de töretlen energiájú férfi, aki most 35 évi munka után nyugodtan, mosolyogva élvezi a megérdemelt pihenést. Tanári és igazgatói pályája szép teljesítmény, valódi férfimunka volt, s rejt magában mindenki számára egy értékes tanulságot azt, hogy így érdemes élni.

j