Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1933
II. A költő világa. Négy esztendővel ezelőtt, egy szép májusi alkonyaikor ott álltam az olasz tengertpart egyik leggyönyörűbb helyén, a trieszti Miramare kastély bástyafokán és bámultam a tengert. Amint a legnyugvó nap narancsvörös sugárkévéi szétterültek rajta, a nagy kék víztömeg valami csodás Iilaszínben ragyogott. Olyan volt mint egy Iilabársonnyal bevont nyugágy, melyet tündérkezek vetettek meg egy pihenni térő királynak ... Királyi vendég királyi nyoszolyája; néhány pillanat, a felség lepihen, s a világ ismét egy gyönyörű csodával lesz szegényebb. Ezt gondoltam s nem volt szükségem Dante Mennyországának apokaliptikus képeire, hogy beleringassam magam egy isteni színjáték hangulatába, mert minden fantáziaképnél megragadóbb erejű volt a valóság. Az emberi élet két hatalmassága, a nap és a tenger e percekben egész fenségével ott állott előttem. Éreztem, hogy lelkem valami különös fluidummal telik meg ettől a látványtól, lassanként egészen belekapcsolódom abba a folyamatba, melynek tanúja vagyok. Nem tudok ellentállni neki, visz, ragad magával valami nagy Ismeretlen felé- melynek lenyűgöző ereje olt rezgeti már minden idegszálamon, éreztem, hogy azonnal fog a lelkemben történni valami. De akkor kísérőm hirtelen odafordult hozzám : nézz arra, ott jön egy hajó, szólt s a tenger egy pontjára mutatott. Erre eltűnt az illúzió s én a zavar s megszégyenülés egy nemével lelkemben fordultam kísérőm felé, mintha valami titoknyitogató munkán kapott volna rajta, olyan titok nyitogatásán, mely nem nekem való ... A kastélyból lefeléjövet azon töprengtem, hogy tulajdonképpen mi is történt velem ? Láttam egy naplementét a tengeren. A Miramare kastély arról híres- hogy naplementkor ott a legszebb az Adria. Ezt megnézni mentünk oda mi is. De engem nem ez a látvány érdekelt most, hanem az az állapot, melybe
