Városi katholikus főgymnasium, Kiskunfélegyháza, 1917

o

teség. Vesztesége elsősorban annak a kedves családi körnek, melynek éltető napja, gyöngéden szerető férj, gondos édesatya, családjáért fáradhatatlanul dolgozó család feje voltál, vesztesége öreg szüleidnek, kik öreg napjaikban gyámolitójukat látták tebenned, testvéreidnek kikhez igaz szeretet szálai kötöttek, barátaidnak, kik nagy számban voltak, vesztesége városunknak, melynek törekvő, takarékos iparkodó po'gára voltál.

De vesztesége elmúlásod ennek az Alma Maternek, melynek mint gyermek ifjú éveidben szorgalmas tanulója s később mint férfi ‘21 évig munkás kötelességtudó tanára s az ifjúságnak szerető nevelője oktatója voltál. Te a régi divatu tanárok gárdájához tartoztál, kik mig egyfelől templomnak tartják az iskolát, melynek oltárán a tiszta tudomány és ismeret nemes lángja lobog, másfelől műhelynek, hol az ifjak lelkét, jellemét formálják idomítják. S te e magasztos munkához, melytől nemzetek sorsa és országok jövője függ, szent lelkesedéssel erős vértezettel kezdettél hozzá. Mint a magyar nyelv szaktanára nyelvünk szeretetét, megbecsülését, irodalmi termékeinek gyönyörű tanúságait oltottad tanítványaidnak szivébe s a magyar irodalom tárgyalásánál az édesen alvó Emesétől a tragikus végű Erzsébetig végig menve nemzeti irodalmunkon, a nemzetünk gazdag szelleménak mesés Kincses házát tártad fel tanítványaid előtt, hogy onnan merítsenek szellemi táplálékot, lelki gyönyört s hazaszeretet. Mint a latin nyelv tanára, elvitted tanítványaidat a latin klaszikusok honába a Vergilius Horatius és a többi latin klassikus honába, szellemi világában, mint a mai kor igaz műveltségének egyik tiszta forrásához, hogy azok szellemi termékeivel telítsd tanítványaid lelkét. Eszményképeket, ideálokat, oltottál tanítványaid leikébe, melyekért érdemes élni, s melyekért meghalni dicsőség'. A rendíthetetlen hitet egy igazságos Isten iránt ki „supercilio omnia movens* szeretni a hazát, melyért „dulce et decorum est mori1 a férfias kötelesség teljesítést az „esto vir“-t. És amidőn eljött az idő, hogy tanításaidért helyt állj, hogy az eszményeket nem csak hirdetni kell, hanem követni is, midőn megdördültek az ágyuk s „sikoltott a harci sip“ oldaladra kötötted honvédhadnagyi kardodat s mentél tanítványaidnak százaival oda, hová a hazafiul kötelesség szava szólított Két évig bírtad ki a világháború szenvedéseit és fáradalmait melyek kiujitották betegségedet, melyeket az iskola poros levegőjében szereztél. Mint dalia mentél el, mint roncs jöttél vissza — meghalni. Még akkor is. midőn katonai parancsnokságod mint rokkantat a szolgálatból elboesátott, visszajöttél a kathedrához s roncsolt testtel is