Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-11-05 / 21. szám
1964 november 5. HETEDIK OLDAL Kis Dongó AZ OKOS SZAMÁR ÉS AZ OSTOBA FARKAS A HÁZI EGÉR MEG A MEZEI EGÉR Sétálni ment a házi egér és az A farkas megéhezett, s elindult ennivalót keresni. Útközben találkozott a szamárral. így szólt neki: — No, kedves barátom, mivel éhes vagyak, én bizony megeszlek és ezzel nagy irgalmasságot cselekszem. Mert látod, milyen keservesen kell szüntelenül munkálkodnod. S mivel megeszlek, gyötrelmeidnek vége lesz! Feleié neki a szamár: — Ó, uram, köszönöm, hogy észrevetted nyomorúságomat, s igy megszántál. Mert bizony színtiszta igazság, amit rólam mondtál. Nincs végé-hossza munkámnak, .s az ember mégis pálcával fizet. Ezért hát megköszönöm, hogy véget vetsz nyomorúságomnak, csupán egyet kérek tőled: ne itt egyél meg az utón. Mert az nekem nagy szégyenemre lenne. Sok ember jár erre, s látván pusztulásomat, gazdám igy panaszkodhatna rám:“Ez az undok szamár semmit sem viaskodott a farkassal. Hagyta, hogy felfalja, csakhogy nekem kárt okozzon a hálátlan.” Ezért kérlek, farkas, jer velem le az útról, oda a berekbe. Mikor a berekbe értek, a szamár igy folytatta: — Én most egy gúzst tekerek, s azt kössed erősen az én nyakamra. A másik végét pedig kösd a saját nyakadra. Aztán indulj el velem, fel a hegyre. Ott, ha meglátnak az emberek, bizony dicsérni kezdenek majd: “Nini, ez a vitéz és bátor farkas mily nagy rabot fogott, s mint viszi maga után a pórázon.’’ S mindenki tisztelni fog bátorságodért. Tetszett a farkasnak a szamár okoskodása. Gúzst tekert hát mindkettőjük nyakára, s elindultak. Elől a farkas, utána a szamár, ahogyan az illik. Mikor a berekből ikijutottak, egy nagy szakadék széléhez értek. — Ó, de rut helyre jutottunk! — szólt a farkas. — Vájjon hol lehet itt a hegyre átjutni? Feleli a szamár: — Egy darabig nekem kell elől mennem, mert én ismerem erre a járást, s át tudlak vezetni a szakadékon. A farkas gyanútlanul beleegyezett, s igy helyet cseréltek. Elől ment a szamár, s vezette, vezette a farkast egyenesen a gazdája tanyája felé. Észbekapott a vadállat, s elkezdett hátrafelé sompolyogni, ám az okos szamár résen volt. Nekihuzal'kodott, s erőnek erejével elvonszolta a farkast a gazdája házához. Ott aztán torkaszakadtából ordítani kezdett. A gazda a béresekkel együtt botokkal ütlegelni kezdte a foglyul ejtett farkast, majd az egyik béres baltáért szaladt, hogy agyonüsse. De az ütés nem a farkas fejét, hanem a nyakán lévő gúzst érte, s igy a farkas elszabadult. Körülloholt a falun, fel a hegyre, s ott elbújván a sűrűben, lenézett a falura, s eképpen kesergett: — Ó, én bolond, hová tettem az eszemet, hogy egy hitvány szamár igy kifogott rajtam? Ez hát a nagy tisztesség, amit hiú fejemmel elnyertem! Volt egyszer egy szegény ember. Egyebe sem volt, csak egy szamara. Egyszer a szegény ember megbetegedett, s érezte, közel a halála. Ágyához hívja három fiát és igy szól hozzájuk: — Kedves fiaim, biz én nem tudok rátok egyebet hagyni, mint a szamaramat. Ha gondját viselitek, s jól bántok vele, meglátjátok, hasznát veszitek; ma az egyik, holnap a másik, holnapután a harmadik. Azzal szép csendesen meg is halt. De a fiuk bizony nem fogadták meg az apjuk intelmét. A nagyobbik igy gondolkozott: — Tegnap a szamár még az apám pajtájában volt, s annyit evett, amennyi belé fért. Holnap öcsémnél lesz, ad az neki elég szénát. Minek etessem én? Eldolgozhatik ma étlen-szomjan is ! Ilyenformán a szegény pára egy álló napig éhezett. A következő reggel a középső fiú vitte el a szamarat, de az akkor már olyan gyenge volt, hogy utón találkozott rokonával, a mezei egérrel. A mezei egér nagyon megörült és meghivta kedves rokonát a házacskájába. Kinálgatta mákkal, dióval, árpával, erdő és mező jóizü termésével. A házi egér megköszönte a vendéglátást és ő is meghivta a mezei egeret. Otthon levitte a vendégét a pincébe és megvendégelte drága csemegékkel. — Egyél, kedves rokon. Látod, én ilyen eleségekkel lélek. — Látom, jó dolgod van, gazdagabb vagy, mint én. Mikor legjobban lakmároztak, megcsörrent a zár, s a gazda jött le a pincébe. Mind a ketten megijedtek, elszaladtak. A házi egér besurrant a lyukba, de a rokona rogyadozott a lába, s a legénynek igy sehogyanse tetszett: — Haszontalan dögé, — emelte rá a botját, — úgy telezabáltad magad a bátyámnál, hogy a járás is nehezedre esik. De ne félj, kiböjtölöd ma nálam istenesen! Harmadnapra a szegény állat már felhőit volt a nagy koplalástól. S a legkisebbik fiú, ahelyett hogy bár egy villa szénát vetett volna elébe, irgalmatlanul eldönrem tudta a járást, csak szaladgált ide-oda és alig tudott elmenekülni. Mikor a gazda elment és bezárta az ajtót maga után, előbujt a házi egér és hivta a vendégét: — Gyere elő, nincs semmi baj. Nem kell mindjárt úgy megijedni! Folytassuk a lakomát! De a mezei egér azt felelte: — Én inkább hazamegyek, ott legalább nyugodtan élhetek. Meghagyom neked a osemegézést, a rettegéssel együtt. Engem otthon senki se háborgat, senki se kerget. A ti házatok -pedig tele van egérfogóval, macskával, mindenféle veszedelemmel. Köszönöm a szives vendéglátást, de nem kérek többet belőle. gette a villa nyelével. Ez már sok volt az ártatlannak: ott adta ki páráját reggelre az üres jászol előtt. A soronlevő nagyobbik fiú már hiába jött érte. Most már a három oktalan legénynek semmije se volt; (kétségbeesésükben rutul hajbakaptak, s ott agyabugyáltáik egymást a kihűlt örökségük fölött. De a szegény állat ettől nem elevenedett meg — s ők sem lettek gazdagabbak. II. RÁKÓCZI FERENC 1676- 1735. (Hazánk vezérlő fejedelme. — Egész életét és vagyonát a magyar alkotmány és szabadság megvédésének szentelte. — Száműzetésben halt meg a törökországi Rodostóban. Hamvait később a kassai dómban helyezték el.) Rákóczi hajh, emlékzünk rád, S nevedre sírva fakadunk. Olyan sötétség vesz körül bennünket, — Mi elhagyott, elárvult nemzetünket, -— Hogy rád tekintvén, fénylő csillagunk: Ma sírva fakadunk! Rákóczi hajh, emlékezünk rád ... ... Körültünk zászlók lengenek, Toborzók búgnak a tárogatókon . . . “Haza, szabadság” fénylik lobogódon, S “pro libertate” együtt ég veled: Viharzó nemzeted! Rákóczi hajh, emlékezünk rád ... S sebeink úgy nem sajganak, És elfelejtjük ezer bus bajunkat. — Dicsőségtől ragyogó kuruc múltak Fénye reánk ma is gyógyítva hat, S belőle hit fakad! Hit, rendületlen, jobb jövőnkben ... — Hiába bal-csillagzatod, Most vagy mienk csak Isten-igazában, Hőseink közt te legnagyobb hazátlan, Most, hogy te nagy, hontalan bánatod Rajtunk eláradott! ... Rákóczi hajh, emlékezünk rád!... — Most értünk meg csak Titeket, Most, hogy Rodostóink megsokasodtak: Sirunk-helyünk, hazátlan magyaroknak. S körültünk Márvány-tenger partja lett Dél, észak és kelet! A SZAMÁR ÉS A HÁROM TESTVÉR
