Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-09-05 / 17. szám
1964 szeptember 5. 5-IK OLDAL Kis Dongó bolondnak Szacsvay ezért a küldeményért? Elmentem uzsonnázni Gerbeaudhoz s mikor szivarra gyújtottam, úgy dobtam el az égő gyújtót, hogy egy csipkefüggöny meggyuladt. Ezért a mulatságért száz pengőt fizettem. Estefelé pénztárvizsgálatot tartottam. Rémülve vettem észre, hogy még hatszáz forintom van. Egy ötletem támadt. A fiakkeremet kiküldtem a rákospalotai állomásra, magam pedig fölültem a bécsi vonatra. A vonat teljes erővel robogott Palota felé. Ekkor nyugodtan fölálltam s a vészfék fogantyúját teljes erővel a nyil irányában taszítottam. Kivételképp nem volt berozsdásodva. A vonat hirtelen megállt. — Ki húzta meg a vészféket? — ordította a vonatvezető. — Én. — Miért? — Mert az esernyőmet Pesten felejtettem s vissza akarok érte menni. Általános fölháborodás támadt. Az utasok szóbelileg inzultáltak. Én az egész kupét silány gazembernek nyilvánítottam. Erre közvetlenül akartak inzultálni. Ez a szóbeliség és a közvetlenség utazás közben. Itt a pillanat. Ajánlatot tettem, hogy kártérítést fizetek a becsületsértésért. Száz forintot kivántak az ostobák. Ez is valami. A palotai állomáson leszállítottak. — Mi a fizetség? — kérdém hidegen a főnököt. — ötven forint. — Minő smucigság. Nem szégyelli magát? (Legalább kétszáz forintra számítottam.) Körülnéztem. Ez a kirándulás nem nagyon fizette ki magát, ezen valahogy segíteni kellene. Egy kövér ur nézte ott a jelenetet. — Hát maga mit tátja a száját, majom? — szóltam rá mérgesen. — Hogy hívják önt? — szólt a kövér ur. — Be akar porolni? — hencegtem, — hagyja el, kímélje meg magát a fáradságtól, inkább kifizetem a becsületsértésért járó összeget. Egy vizitkártya repült a szemem közé. — A nevét kérem, majd megtanítom keztyübe dudálni, — orditá a kövér ur. Teringettét, hisz ez gentleman! A palotai állomáson, este nyolckor. Ki hitte volna? — Én fizetek, de nem verekszem, tudja? Ez nekem nagyon odcsó mulatság. Szerkesztői üzenet SZÜLETÉS- ÉS NÉVNAPRA rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. A következő pillanatban olyan ökölcsapás ért, hogy elbuktam. Sietve elmenekültem. Kocsim kint várt s Újpesten keresztül Budapestre vágtattam. Egyenesen az országos kaszinóba, vacsoráink Vacsorám főjellemvonása az volt, hogy a fiakkeresem lovainak egy veder pezsgőt adattam. Mindezek után maradt még a zsebemben háromszáz forint. Hát sohse lesz vége? A fogaimat csikorgattam. Fáradt, beteg, álmos, félig ittas voltam, mikor a kávéházba tántorogtam. Megcsillant a szemem. No, itt végre szenvedéseim végére érek. Cigány volt és egy óriási tükör a falon. Hozattam egy üveg pezsgőt s a cigánynak húsz forintot adtam. A többi a tüköré. Ezzel a súlyos pezsgősüveget megcsóváltam a fejem fölött s teljes erővel belevágtam a tükörbe. Micsoda botrány volt az! Hogy ugrottak föl és szét az emberek. Hárman megsebesültek a lehulló üvegcserepektől. Megdöbbentem. Nem, ez nem élet nekem. Pusztítok és magam is pusztulok mellette. — Mit fizetek a tükörért? A kávés odajött. — Ilyen kuncsaftoknak nem számitok sokat, — mondta mosolygva, — remélem, a nagyságos ur máskor is eljön. — Mennyit? — Ötven forint, a nagyságos ur csak a biztosítási árt fizeti. Persze, én ostoba, elfelejtettem, hogy a drága kávéházi ablakok és tükrök biztosítva vannak. Megint felültem. No hát akkor ha törik, ra szakad, itt elmulatom a megmaradt kétszázhusz forintomat. Ekkor egy kezet éreztem a vállamon. A rendőr volt. — Kövessen a kapitányságra. Elsápadtam. Ha most a rendőr lecsuk, megmarad a kétszázhusz forintom s mindjárt első nap elvesztem a játékot. Kocsisomat már délelőtt kifizettem s vacsora után hazavitte a berúgott lovait. így hát gyalog haladtunk a kapitányságra. — Rendőr ur, vannak magának gyermekei? — Vannak. — Hát pénzei vannak-e? — Nincsenek. — Adjak? — Adjon. Hiszek a vérszerződésben! — Irta: Mécs László — Hiszk a vérszerződésben, mit kötött a Hét-vezér sok későbbi más vezérrel; mit kötött a száz ezer közvitéz sok millióval: sok keresztes, jó vitézzel, barna Corvin-légióval, kurucokkal, honvédekkel, világháborús bakákkal, amig összefolyt a vér: előbb csak egy fakupában, aztán egy völgy katlanában, majd a nagy Hungáriában, majd egész Európában, folyton összefolyt a vér. — Hiszek a vérszerződésben! Hiszek a csók-szerződésben, mit kötöttek az anyák hosszú ezredéven át: lét-alatti, láthatatlan csók-kutakból szakadatlan csobogtak a vérerecskék, egymás útját keresztezték, keveredtek, összefolytak, közös álmokat sodortak nagy, szent kereszteződésben. — Hiszek a vérszerződésben! Hiszek a föld-szerződésben, mit ekével irt a nép az ezer izekkel szép Székelyföldre, Nagyalföldre, Nyitravölgybe, Hernádvölgybe, s lett belőle: ezer-izü egy-kenyér; egy-kenyérből ezer izü, közös lüktetésű vér! — Hiszek a vérszerződésben! Hiszek a sir-szerződésben: Nagy Rákóczi Kassán fekszik, Nagy Petőfi Segesváron; Nagy Széchenyi Cenken fekszik, Zrínyi Miklós Szigetváron. Minden lombos, lapos tájon poszton áll egy halott Pásztor, az élőknél élőbb százszor, s vigyázz, hogy bár könnyel, fájón, minden erő, minden álom, minden vércsepp össze-álljon, s minden malmunk újra járjon. — Hiszek a vérszerződésben! De a szurony-szerződésben, meg a bőrze-szerződésben, meg a papir-szerződésben nem hiszek! Átadtam neki a pénzemet. — így, — szólt a rendőr, —- és most följelentem az urat vesztegetés miatt. Lecsukják, mint a pintyet. Nem mertem megkérdezni, hogy a pintyet mennyi időre szokás lecsukni. Az inspekciós tiszt komor álmossággal hallgatta végig a botrányt és a vesztegetést. — Az eset súlyos. Hol a pénz? — Tessék. — Adja vissza ennek az urnák. — Tessék? Megijedtem. Ha visszaadja és lecsukat, el vagyok veszve. — Itt kell maradnom? —• kérdém, mialatt a pénzt eltettem. — Itt. — Akkor ajánlok valamit. Ferblizzünk. A tiszt egyszerre nem volt álmos. — Jó, de akkor felköltetem a fogalmazót is. Másfél óra alatt elnyerték a pénzemet s ekkor, mint gavalléremberek, eleresztettek, öszszetörve, egy garas nélkül mentem haza, s egész éjjel nappali életemet folytattam, megspékelve a legóriásibb botrányokkal. Világos nappal volt, mire fölébredtem. Lázam volt, az amerikai pedig ott ült asztalomnál. — Nem, nem, nem kell az átkozott pénzed, tönkretettél vele. Vidd el, lemondok mindenről. — No, ugye, — szólt az aranyásó bus mosollyal, — nesze fiam végkielégítésül ezer forint, ennek hasznát veszed, ennyi pénz nem kellemetlen. Letette az ezrest és eltűnt. * * * Én pedig betettem az ezrest és eltűnt. Betettem tudniilik A szunyög cimü vállalatba. A főpénztáros sikkasztott, megszökött. Engem pedig lecsuktak.-----------.-«j ----------A SZABÓNŐ NEM TUDJA Férj: — De édesem, miért csináltatsz folyton uj ruhát. Nem tudod, hogy már nyakig vagyunk az adósságban? Feleség: — Én tudom, de a szabónőm ne mtudja.--------------------------CSAK . . . Egy vándorcirkusz mutatványának fénypontja, hogy egy gyönyörű nő eperajka közé egy kockacukrot vesz és ezt saját szájából teszi az oroszlán nyelvére. Egy előadáson öblös falusi férfihang hallatszik: — Ez sémim! Ezt én is megcsinálom. A nézőközönség a csinos nő pártját fogja és lehurrogja a közbeszólót. Mire az, harsogó derültség közben kimagyarázkodik: — Megcsinálom, de küldjék ki az oroszlánt . . .
