Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-08-05 / 14-15. szám
1964 augusztus 5. 3-IK OLDAL LÁNYOKNAK GYERMEKROVAT FIÚKNAK Kis Dongó MÁTYÁS A HŐS Maga Mátyás király is értesülvén a bajnokról magához hivatta egy órában, de jelen voltak a főurak is. — Ejha! — csodálkozék Ujlaky, midőn az irdatlan nagy szál ember belépett. — Sok eső volt, ahol ez nőtt! A király nem csodálkozott, hanem nyájasan intette közelebb, midőn ez le akart térdelni előtte. — Csak állj, Holubár, mi is csak emberek vagyunk gyarlók pedig. Hallottam múltadat, derék levente és ismerem szándékodat. Isten hozott Budán. Itt mi szivesen látunk és módot nyújtunk a játékporondon, hogy a rozsda ne egye meg a fegveredet, ám azért ne gondold, hogy jó helyre vetődtél, itt mi talán nem adjuk olyan olcsón, mint rokonunknál, György királynál Prágában. Holubár önérzetesen mosolygott. — Aztán látod, itt a harcmodor is más. Ti olasz módra vivtok, hegyes lándszákkal, mi tompa gerelyekhez vagyunk szokva; ti vágtatva rohantok egymásnak, mi itt ügető lovon; azonfelül nem értitek a hónalj alatt vashorgon tartani a lándzsát, hogy hátra ne ütődjék, hanem helyen maradjon. Bizonnyal mondom tehát neked, Holubár, hogy jól ügyelj itt a bőrödre. Holubár gúnyosan mosolygott. A király észrevette ezt s öszszeráncolta homlokát. — Félek, kőbe lépsz, Holubár, de én mindenesetre pártfogásomba veszlek s egyelőre csak a közepes vitézekből küldök ellened valakit. Holubár bosszúsan harapdálta ajkait. — Ám, ha azt legyőzted — folytatta a király — akkor legyen, mérkőzz meg legjobb vitézemmel is. — Nem kicsinyíteni akarlak, de kímélni. — Megeszem őket — hörögte Holubár merészen, ziháló mellel. — Jó, jó, ha legyőzted őket, úrrá teszlek országomban. De azért a viadalt mégis a közepessel kezded, holnapután a Zsigmond-piacon és minthogy oly fennen beszéltél, ha ez a közepes vitézem mégis téged találna legyőzni, szamárhátra ültetlek s úgy kergetlek ki az országból mindenek csúfságára. Most már tudd meg, atyámfia, mihez kell magadat tartani. Holubár szólni akart, de Mátyás intett s ezzel a kihallgatás véget ért, távoznia kellett. A főurak kiváncsiak vették körül a királyt. — Kit küld ellene fölséged? — Majd jókor megtudják kegyelmetek — mondá rejtélyes mosollyal. Harmadnapra volt az érdekes viadal kitűzve; ácsok éjjelnappal tákolták a sorompót, sátrakat; a királyné és a palotahölgyek ülőelyeit bevonták piros bársonnyal, kicifrázták cimerekkel, cserkoszorukkal. De különben erről már mindenki tud, hiszen ezer meg ezer nézője Volt. Csak egy titok volt, hogy ki lesz a hires cseh bajnok ellenfele. Persze azóta már ezt is mindenki tudja Magyarországon, azért nem érdemes hosszan leírni. Csak maga 'Holubár nem volt kiváncsi, mindegy neki, legyőzi ő, ha maga a pokolbeli sátán lesz is, csakhogy a királyt maga mellé hangolja és legyőzi aztán valamennyit, akik jönnek, habár csupa Toldi Miklósok és Kinizsiek volnának. Nem, nem. Ez előtt a király előtt nem szabad szégyenben megpirosodnia az arcának. Mert ez már igazi király. Nem irigy ez a vitézségre, mint Podjebrád s nem alkuszik meg rá, mint Fridrik; nem mondja ez “Kíméld az anyámat”, inkább azt mennydörgő: “Ne kíméld.” Ez aztán a király. Péter-Pál napján csakugyan megtörtént a nagy álharc. Tengernyi néző volt a Zsigmond-piacon. Jól mulatott a nép, volt mit nézni, kit mutogatni, kit éljenezni. Rendben jöttek fényes köntöseikben a főurak és asszonyaik. Ez Kinizsi! Az Újlaki. Azok ott Bánfiak, Czoborék. Aztán a királyné érkezett a palotahölgyeivel s eltűnt a sátorban, mint egy szép álom. Mögötte egy apród lépkedett (a kis Kanizsay Gergely), biborpárnán egy ezüstkoszorut hozva; azt adja majd a királyné a győztesnek. Már mindenki itt van, csak még a királyt várják. Pedig a tömeg már nyugtalan. Hol lehet a király? Végre jön az egyik olasz, Galeotto uram nagy lihegve és megsúgja a palatínusnak, hogy a király nem jöhet, el van foglalva, később úgy lehet, itt lesz, de azért renleli, hogy az álharcot meg kell kezdeni. A nádor intett, mire fölharsantak a kürtök s megnyíltak a harci porond sorompói. Benyargal Holubár vitéz nehéz páncélban, rettentő izmos lovon; vélnéd egy torony van a ló hátán, oly szálas, irdatlan a cseh. Paizsán a kétfarku oroszlán gúnyosan nyújtja ki piros nyelvét. Az elszörnyedés moraja fut végig a soron s minden szem keresi, várja a másikat. Csendesen lépked be lovával, leeresztett sisakrostéllyal egy zömök vitéz. Paizsán mosolyog a hármashalom a kereszttel. Senki sem ismeri, kicsoda. De mindenki reszket érte és felsóhajt. No, ez ma a homokba kóstol! Csak Kinizsi kiált rá biztatóan: — Ne félj, magyar! Nem is fél, dehogy fél. Nyugodtan ül lován, — amely türelmetlenül kapálódzik s harapja zabláját. Most elkiáltja a biró: — Rajta, vitézek! Mindkét fél megsarkantyuzza lovát s kifeszitett gerellyel rohannak egymásra. No, most! No, most! Ez a döntő perc. Hősökhöz méltó izgalom perce. A két türelmetlen paripa orrlyukain tüzet fújva, prüszkölve rohan szembe. — Hajrá, hajtá, — ordítja a megittasult tömeg. Egy-egy női sikoly vegyül a zajba. Ah, mennyi benyomás, menynyi látvány egy szempillarezgésnyi idő alatt. Most összeérnek. Jaj, Uram, Terem tőm! A páncélaik csőrrennek, gerelyeik villannak egyet. Holubár sújt rettentő gerelyével: a magyar vitéz megtántorodik a nyeregben a döféstől, a lova félre ugrik. — No, most vége van, vége van! Hopp! csodák-csodája nem esett le. Isten őrizte. Helyre igazodik a megtorpant paripán. Ej, nem kis legény az, akárki mit mond. Holubár fogát csikorgatja dühében, hogy nem sikerült őt a nyeregből egyszerre kiemelni s fenyegetően, de könnyedén lóbázza meg kezében a gerelyt, mitha nádszál lenne. A harcbirák néhány percet engednek a kifujásra s újra kezdődik a roham. Újra szól a kürt. Rajta, vitézek! Vadul nyargalva vágtatnak most szembe, s közel érve, iszonyú erővel döfik egymásnak a gerelyt. Zug a levegőben, aztán tompán koppan s borzasztó ordítás kél nyomában, mintha megsebzett bölény bődülne fel. Lepottyan egy dárda a földre és csörömpöl s amint a felkavart por oszlik, látni, hogy az ágaskodó mén hátáról egy alaktalan test zuhan le a ló farkán keresztül. Teremtő szent Isten! Álom-e vagy valóság? Ez a nagy Holubár. A magyar vitéz hetykén, kevélyen ül a nyeregben. Nagy diadalkiáltásban tör ki a tömeg, mintha egyetlen száj lenne, amelyből fergeteg gyanánt dől ki a lelkesedés. A hölgyek a kendőkkel integetnek. A daliák felugárálnak és a győzteshez szaladnak. Kinizsi nagy ökleivel nyit magának utat; ő akarja először megszorítani a kezét. Zagyva kiáltások keletkeznek mindenünnen. A cseh vitéz zúzott karral, eszméletlenül hörög a porban. Homlokon ütötte a magyar levente gerelye. Hamar vizet, vizet! Hamar, hamar emeljétek fel! Páncélozott lova gazdátlanul száguld el. Csatlósok, lovászok, fogjátok el hamar! De bánja is most a csehet a nagy tömeg! A “vivát” zúgásba bizony belé rekedne, ha nem piszkálná fel hirtelen egy más érzés. A lelkesedésből átcsap a kivácsiságba: Ki lehet a magyar vitéz? — Fel a sisakkal! — bömböl ezer torok. — Hej, feUa sisakkal! Mély siri csönd támad, mert a pristaldus, aki balkezében paizsot tart, fölemeli a buzogányát. Ez a jel, hogy ő szólni akar. — Nemes vitéz — szólt — bárki légy is, üdvözöl téged a király és a nép. Szép ez a nap neked és nekünk. Léptess elé, bogy a fölséges királyné kezéből átvedd győzelmed emlékjelét. Az ismeretlen lovag közelebb léptetett structollas paripáján. A kiáltás most ismétlődött, minha a vihar rázná a fákat:-— Fel a sisakkal! — Valóban úgy kell tenned — mondá a pristaldus — Magyarország királynéja előtt nem állhatsz meg másképen, mint födetlen fejjel. Erre a lovag biccentett a fejével, egy hirtelen mozlulattal fölemelte és elhajította sisakját. Az álmélkodás fölszisszenése hangzott, édes melegség futott végig az emberek erein, tüzes villám a hátgerinceken keresztül s eget, földet megreszkettető mámoros kiáltásban szakadt ki a szivekből: — Éljen a király! Mert az álcázott lovag, aki ott ült hátraszegett fejjel, mosolygó kipirul arccal, diadalmasan, maga volt Mátyás király. -----------rí fey,------------W W Megjárta a mackó Mackó Muki mézet lelt egy nagy, odvas fában, — De finom lesz ez a méz! — gondolta magában. — Düngi-düngi darazsak, félre innen félre! — Jaj, ne bántsd a mézünket mi gyűjtöttük télre! Mackó Muki nagy mancsát bedugja a lyukba, — Au bruhu! — ordított s azonnal kihúzta. A felbőszült darazsak csípték, ahol érték, feldagadt az orra és fülét majd kitépték! Futni szégyen, de hasznos! — szólt a mackó bőszen, fújt egy nagyon mérgében és elszaladt hősen! Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a a “Kis Dongó“ Előfizetése egy évre 4 dollár.
