Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-02-05 / 3. szám
1964 február 5. 3-IK OLDAL Kis Dongó GYERMEKROVAT Béla Király menekülése AZ 1964- IK ÉVET Isten , nevében kezdem el, Ö segéljen kegyelmével! ----------------------Elsősök versikéje Észre sem vettem, mily nagyocska lettem! A második könyvet kapom, örülök is neki nagyon! Sokat olvasok belőle, eszem nagyra nőjjön tőle! ----------------------Másodikosok verse Nemrég csak kis elsős voltam, most már másodikos vagyok. Örülök a magyar könyvnek, hogy a szemem is felragyog! Belenéztem s már is látom, e könyv lesz a jó pajtásom! Lapját, sarkát, be nem hajtom, nem firkálom, tisztán tartom! Sokat tanulok belőle, jó szüleim örömére, És Isten dicsőségére!--------------------------A család A Szent Család minden család mintaképe. Szent József derék, dolgos áesember volt. Jézuska anyja, Szűz Mária a legjobb anya. Egész nap dolgozott. Házatája ragyogott a tisztaságtól. A kis Jézus volt a legjobb gyermek. Mindig szót fogadott, dolgozott nevelőatyja műhelyében. Édesanyjának is segített. Vegyünk példát a Szent Családról. Szeressük egymást nagyon. Munkánkat örömmel végezzük. Szép a családi élet. A jó szülő a legnagyobb kincs. A jó gyermek Isten áldása. Én is Istennek tetsző, jó gyermek akarok lenni. ----------------------------Az árva gyermek A gyermekek az udvaron játszottak. A kerítésnél egy rongyos kis gyermek állott és nézte őket. Édesanya hazaérkezett. A gyermekek hozzáfutottak. Ölelték, csókolták. A rongyos fiúcska ráborult a kerítés rácsára. Hangosan Sirt. Édesanya odalépett és megkérdezte tőle: — Miért sirsz, te kis fiú? A gyermek szomorúan felelt: — Meghalt az én édesapám. Meghalt az én édesanyám is. Nincs, aki szeressen. Nincs aki Csókoljon, öleljen! őket siratom én éjjel, nappal! Édesanya behívta a kis árvát. Bevezette a konyhába. Meleg kávét, nagy vajaskenyeret adott neki. A kis árva hálásan megköszönte. Milyen szomorú is az, ha valaki árva! Istenem, tartsd meg az én jó szüléimét sokáig, nagyon sokáig! Béla király a muhi csatából családjához sietett az osztrák határra. Frigyes herceg eléje ment, barátság színe alatt azonban mindenéből kifosztotta. A szerencsétlen király most a Dunántúl igyekezett sereget szervezni, de midőn a tatárok átkeltek a Dunán, mindenki csak a menekülésre gondolt. A tatár vezér meghallotta, hogy a király merre vette menekülése útját s utána ment. De a király idejében értesült a tar tárok közeledi érői és családjával, valamint 'kíséretével együtt az Adriai tenger melkére húzódott. Spalato népe ünnepélyesen fogadta őket s mindenben serénykedett, hogy a menekülőket ellássa a szükségesekkel. A király azonban nem akart itt maradni, hanem családjával és kincseivel Trau várába ment, azt gondolván, hogy ott az ellenség támadása ellen a szigetek szomszédságánál fogva biztosabb menedéke lesz. A tatárok egész dühvei a király vesztére törvén, oly gyorsan követték öt, mintha nem is utón jártak volna, hanem a levegőben repülnének. Járatlan utakon a legzordonabb hegyeket is megmászva üldözték a királyt, csak amikor megtudták, hogy biztos menedékben van, kezdtek lassabban haladni. Ekkor az előcsapatok Spalato környékére értek, az itt lévő magyarokat oly nagy rémület szállta meg, hogy mind a templomba futottak, nagy remegéssel megáldoztak, mert nem remélték, hogy az életben a napot tovább láthassák. A tatárok mindazokat, akiket a mezőkön kaphattak, csakugyan kardélre hányták, nem irgalmazva sem nőknek, sem gyermekeknek. De amikor látták a város falait s másrészt azt hallották, hogy a király Kiissza várában van, oda mentek és azt kezdték ostromolni. — Amikor látták, hogy nem sok kárt tehetnek benne, leszálltak lovaikról s a sziklákon kapaszkodva kezdtek fölfelé mászni. A várbeliek azonban roppant köveket hengeritettek rájuk s néhányat megölvén, még dürüsebbé tették őket. Amikor azonban megtudták, hogy a király nincs a várban, megelégedve a zsákmánnyal, Trau felé lovagoltak. Amikor a király meglátta őket, ezt a helyet sem tartván elég bátorságosnak, a királynét fiával és minden kincsével hajóra szállította, maga pedig csónakba ülvén, ide-oda evezett, nézegetvén az ellenség hadait és várva a dolog kimenetelét. Kádán vezér pedig kikémlelte a helyet s egyre azon mesterkedék, nem kelhetne-e lóháton a falak aljába. De midőn megtudta, hogy a viz, amely a várost a száraztól elválasztja, az iszap mélysége miatt átgázolhatatlan, visszament a táborba s egy hírnököt küldött a falak alá, aki fennhangon szláv nyelven ezeket kiáltá: — Ezt izeni néktek Kádán, a győzhetetlen hadak fejedelme, ne kívánjatok más véréért magatok lakolni, hanem adjátok kezeinkbe ellenségeinket, nehogy kezeink bosszúját magatokra vonjátok és hiába elvesszetek. De a falak őrei semmit sem mertek válaszolni, mert a király meghagyta nekik, hogy szóba se álljanak velük. Amikor a tatárok látták, hogy semmikép sem juthatnak a várba s a királyt nem foghatják el, fölkerekedtek s visszamentek hazájukba, Ázsiába. Ogotáj főkán és Batu jobbnak látta hazasietni, hogy többet ne veszítsen távol maradásával, mint amennyit az elpusztított magyar földön nyerhet. A menekülök szerencséről beszéltek, hogy a tatár nem állta már útjukat, holott a tatár az ország szélén pusztított már, csak úgy hazatérőben, megszokásból. S a magyar bujdosók egymásra akadtak, — megismerhették közös nagy nyomorúságukat. De még nem merészkedtek a városok közelébe; nádasokban, erdőkben éltek csoportosan s az volt az ünnepnapjuk, ha a szomorú asszonyok őrölt cserfahéjból valami ennivalót sütöttek, amit boldogan neveztek el kenyérnek. Egyszerre csak szállt a hir eleven sírról eleven sírra: “Hazajött a király!” És a kísértetekbe visszatért az élet. A magyar nemzet szent hivatását a tatár sem ronthatta le. Az emberek elvesztek, — a nemzetnek meg kellett maradnia. Maroknyi magyarjával a visszatért IV. Béla meg tudta IV. Béla visszatérte után az országot teljesen elpusztítva találta. Holttestek tízezrei temetetlenül feküdtek, a halottakról farkasok, keselyük, kutyák rágták le a húst. A szántóföldeket gaz lepte el, a házak, templomok helyén romhalmazt, szénné égett maradványokat talált. Az erdőkbe, mocsarakba, barlangokba elbujdosott emberek csontig lesoványodva járni is alig tudtak, éhhalál és betegségek pusztították őket. E rettenetes pusztítás láttán Béla a jó Istentől várhatott csak segítséget. Fogadalmat tett, hogy születendő gyermekét Istennek ajánlja, ha sikerül az országot helyreállítania. cselekedni a csodát, hogy újjá teremtette a magyar hazát. A tatárjárás tüzében minden megtisztult: a király jobban lehajolt népéhez, a nép jobban fölemelkedett királyhoz. — A vérben nemesedett magyar föld pedig dúsan osztotta az áldást királyra, népre egyaránt.-----------,-*$£**---------A nagyszülők Van nekem nagyapám és nagyanyám is. Kedves, jóságos öregek. A hajuk már olyan, mint az ezüst, A szivük pedig bizonyosan aranyból van! Nagyon szeretnek minket. Gyakran eljönnek hozzánk. Nagymama ilyenkor felteszi szemüvegét. Ujja hegyével megnyomja az orromat. így nézi meg, jó voltam-e. Ha jó voltam, barackot ad a fejem búbjára. Én meg nevetek. A nagypapa pipázik. Olyan karikákat tud kifújni, hogy öröm nézni. — Fuss utána, húzd az ujjadra! — mondja mindig. De a füstkarika elszáll. Ezen is nevetünk. A nagymama szép meséket is mond nekem. A nagypapa meg az állatokról tud érdekes dolgokat. És ha jó kedve van, éppen úgy tud kukorékolni, mint a kakas. Ez nagyon mulatságos. Én is megpróbáltam, de még sosem sikerült. Még a Bodri is megugatott érte. Én nagyon szeretem nagyszüleimet. Névnapjukon mindig egy szép verset mondok nekik. Ilyenkor öröm könny csillog a szemükben. ők nagyon kedves, aranyos öregek. Isten tartsa meg őket, a mi nagy örömünkre. Fohász Istenem, Teremtőm, Hallgasd meg imámat, Áldd meg minden jóval Apámat, anyámat! Segítsd őket, segítsd. Hogy felneveljenek, Hogy majd áldásodra Én is méltó legyek! Legelőször élelmiszert hozatott az országba, azután vetöföldi telepeseket, akik főként építőmesterek voltak. Megindult az élet. Mindenki bizalommal nézett most már a királyra, aki első volt az ország helymagvat. Szívesen látta a külreállitásában. — Azért nevezi a történelem IV. Bélát “második honalapitó”-nak. IV. Béla annyira megerősödött, hogy az ország rendezése után haddal támadt Harcias Frigyes osztrák hercegre s az elfoglalt három nyugati vármegye visszaadására kényszeritette. Egy újabb hadjárat alkalmával pedig Bécsújhelynél Harcias Frigyes is elesett. A tatárjárás után
