Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-12-20 / 24. szám
1964. december 20. HETEDIK OLDAL Kis Dongó I. pásztor: Én is hozok néki sajtot, kenyeretekét. II. pásztor: Majd én hozok egy báránykát, kivel tartom édesanyját. Pásztorok mind: Ilyen szegény pásztoroktól elég lészen, Talán még egy aranynál is többet tészen. IV. pásztor: Ily nagy j óvói tódért teneked mit adjak? Édes kis Jézusom, elődbe mit nyújtsak? Drágább ajándékkal én nem táplálhatlak Hanem egy juhbőrrel mostan betakarlak. II. pásztor: Édes kis Jézuskám, én csak pásztor vagyok, De azért tenéked ajándékot hozok. Ezt a kicsi báránykát ajándékozom, Fogadd el kedvesen, mert jó szívvel adom! I. pásztor: Édes kis Jézuskám, én egy sajtot hoztam, Fogadd el hát tőlem, mert mást nem hozhattam. Öreg pásztor: Szerelmes Jézusom, miiért szenvedsz ennyit? Hogy ily nagy rabságban minket nem hagytál itt, Honnan érdemeltünk mi, bűnösök ennyit? Ily nagy szegénységben miért születtél itt ? (Ének: “Mostan kinyílt itten egy szép rózsavirág”.) Mind: A jó Isten áldja meg a ház gazdáját, Ökrét, szamarát és egész háza táját! Gazda: Isten fizesse meg kendtek szép ajándékát, Vigyék még sokfelé az áldott Jézuskát! AZ ÁLLATOK NYELVÉN TUDÓ JUHÁSZ Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrizte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kigyó sírt: — Segítsél ki, te szegényember, jótét helyébe jót várj; mert az én apám a kígyók királya és megjutalmazza a te hűségedet. Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tüzből. A kigyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya: — Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól? Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel mellett; hogy azt senkinek ne merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre. Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta az egyik a másiknak: — Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle! A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle. Elvette a számadó leányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta: — Ne kérdezd; az Isten adta. Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis acskának, hogy mivel ő kisebb könnyen befér a kamrába, lop- i neki szalonnát. Erre a Juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta neki, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti ezt a beszédet? — Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok. — Mindegy, csak mondjad meg! — Nem lehet! — kötötte meg magát a juhász. De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődömé. Az aszszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányeritett a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez pedig azt mondta: — Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e! A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondta, hogy mit mondott az egyik ló a másiknak. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki,honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja. Hazamentek. Odahaza á farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta: — Gyalázatosak, hogy meritek -a gazdánk juhait odaadni? A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret. Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját. Hanem ekkor bement egy hetyke kakas és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki: — Ó, te átkozott -gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor drága jó gazdánk most haldoklik? De a kakas azt mondta: — Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnékem húsz feleségem van; mégis tudok mindegyiknek parancsolni. Efre a juhász feugnott, jól megverte a feleségét, hogy az többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.-------------------------------HÁROM KÍVÁNSÁG Volt egyszer egy -szegény ember, meg annak a felesége . . . Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység m i a 11 egyszer-egyszer azért összezördültek. Egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje és azon főtt a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt köziben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja meglepni az urát egy jó vacsorával. Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve az asszony most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta: — Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. — Azzal el is tűnt, ahogyan jött. Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgy se lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már -szállt1 is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven. Mikor beállított az ember, volt száj-tatás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, hogy mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen -még a két kívánság. Az ember lovat, -hintát, malacot akart, az asszony meg mást,. nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyujtani; tömködte ä pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul. Persze, hogy megijedt az aszszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül és szidta az urát: — Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt! Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le -egészen a térdéig. Először meg se ijedt az -asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan nem lehetett leszakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadiknak, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbászszál? — Majd levágjuk — mondta az asszony. — De én nem engedem — feleselt az ember, — most már ha igy van, kívánjuk vissza a lábasba és kész! — De hát a tinó, a ló, meg a malac! — igy szólt az asszony.
