Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)
1963-08-20 / 16. szám
1963 augusztus 20. 5-rK OLDAL Kis Dongó szerét tehette. Miatta jött olyan gondolkodás nélkül udvarlóleánynak Budára, a török udvarba Erzse. Kétféle reményt ápolt a szivében. Vagy visszaviszi István urfi asszonynak Selmecre, vagy itt él vele holtig Budán. Erzse, mikor visszajött, még mindig piros volt. De most az újság izgalmától, amit hozott. Hadarva, lihegve mondta: — Követség érkezett a portáról. — Most? — ütközött meg a basa felesége. Sem a vizen nem láttak közeledő naszádot, sem a parton lovas csapatot. — Most! — lelkendezett Erzse. — A hegyeken át jöttek. Fejérvár irányából. Csupa jólovu, szépfegyverü főlegény mind. Az elöljárójuk meg legalább is egy aga, de lehet hogy valami főbasa. — Jó, hogy kajmakámot nem mondasz! — mondta kis csúfolódással a basáné. Erzse bizonykodva bólogatta a fejét. — Úgy higgye, asszonyunk, amint mondám. Vont arany a mentéjük. Selyem a turbánjuk. A mentegombjuk nemeskő meg arany. Szablyájuk, lovuk, mint a fővitézeknek. S vannak vagy félszázan. Tele van velük az udvar. A magyar leányból lett török basáné fátyol nélkül is mutogathatta arcát, de megtartóztatta magát a kiváncsiságtól, hogy a portai vitézek elé libbenjen Puha, kedves mozdulattal legyintett a jobbjával: — Majd megtudjuk, mi járatban vannak. Fogadásuk úgysem a mi dolgunk. A közömbösen mondott szavak mellett azonban aggodalmasan vert a szive. Kis ügy nem hozhatta a portai vitézeket. Csak fontos dologban járhatnak. De miben? S ki küldte őket? A szultán, az erőtlen kezű báb, IV. Mohamed, vagy a nagyon is erőskezü, vad nagyvezir. Kara Musztafa? örömhírt, kitüntetést adnak át, vagy . . . Nem akart még gondolni sem a vagy után következő másik eshetőségre, összekulcsolta a kezét és kérő fohászt küldött arrafelé, amerről az aranyos napfély áradt. Erzse zavarta ki az imádkozásból. Nagy repesve mutogatott a Dunára, ahol István urfi ladikja oldalt hányódva igyekezett a part felé. — Hozza már a halakat István urfi! Hozta. Ott szállt ki a partra a Gellérthegy aljában emelkedő fürdő épülete előtt. A parton ácsorgó, reá várakozó két szolga aztán fülön fogta a halakkal teli kosarat és jöttek a vár felé. István urfi előttük. De a parti fák, meg a Várhegy hamarosan eltakarták őket. Közben a nap, mintha az egész napi járástól elfáradt volna, kivörösödött arccal hanyatlott mind lejjebb ... lejjebb. Már közeledett a Jánoshegy tetejéhez. Mire lebukott mögötte és eltűnt, hogy csak sugarai látszottak, ott, állt a tetőkertben a basáné előtt István urfi a nagy kosár hallal. — Akár a bibliában a tanítványok, oly szerencsésen halásztam — dicsekedett bántó él nélkül kedvesen és a halakra mutatott. — Van vagy félszáz. A basáné és a másik leányka a halakat nézte. Erzse azonban azt, ki a halakat fogta. István urfi meg Erzsét és összemosolyogtak. — Félszázan, akár a portai vitézek! — mondta maga elé a basáné. Hangjának furcsa zengésétől eltűnt a mosoly a két fiatal arcáról. Nemértő tekintettel bámultak rá, majd egymásra néztek. A hegyek mögé zuhant Nap utolsó sugarát is visszahúzta magába. Fénytelen, szürke este borult Buda fölé. A házak és tornyok fémlemezei nem villogtak, a Duna vizét nem sávozta aranycsik. Árnyak keltek, sötétlettek. A basáné arcára is jutott belőljük. De nem kívülről, hanem a lélek aggodalmából. A tetőkertre jövő arca ettől a meglátott belső árnyéktól lett kérdő. Kitárt karokkal ment a felesége elé. Az szoros simulással borult a feléje tárt karokba. Forró lehelettel súgta a kérdést: — Mivel jöttek? Hogy kik, honnan, mikor, azt felesleges volt mondania. A basa két tenyerébe fogta felesége arcát és egy csókot a jobb arcára, egy csókot a bal arcára, egy harmadikat meg a kérdést suttogott szájára csókolt. Csak azután felelt: — Isten kezében vagyunk minden pillanatban. Sorsunkat ott fent mérik ki és úgy kell fogadnunk, ahogyan kapjuk. — Aztán csillapítva még ezt mondta: — De jöhettek jóval is. Ahmed, a kedvelt apród jelent meg a tetőlejárat nyílásában. A basa intett neki, hogy ne jöjjön közelebb, úgyis indul A XVII. század kitűnő protestáns Írója, SZENCZI MOLNÁR ALBERT, gyönyörű magyarnyelvű zsoltárfordításai irodalmunk remekei közé tartoznak. XC. ZSOLTÁR Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak, Mikor még semmi hegyek nem voltának, Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva, Te voltál és te vagy erős Isten, És te megmaradsz minden időben. Az embereket te meghagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása, És egy éjnek rövid vigyázása. Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azonnal, Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben, Reggel virágzik s estve megszárad. Amely nagy hamarsággal elhervad. Midőn, Uram, haragodban versz minket: Ottan meghalunk, és földre leesünk, A te kemény haragodtól rettegünk, » Hogyha megtekinted nagy bűneinket, Titkos vétkünket ha előhozod. És szined eleibe állatod. Haragod miatt napja életünknek, Menten elmúlik oly hirtelenséggel, Mint a mondott szót elragadja a szél. A mi napink, miket nekünk engedtél, Mint egy hetven esztendei idő Hagyha több, tehát nyolcvan esztendő. És ha kedvei volt is valamennyi: De többnyire volt munka és fájdalom, Elkél éltünknek minden ékessége, Elmúlik mint az árnyék és az álom. De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat. Taníts meg azért minket kegyelmesen,, Hogy rövid voltát éltünknek értsük, És eszességgel magunkat viseljük, Óh Ur Isten! fordulj hozzánk ismétlen! Mig hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon. Tölts be minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez életünket, Ne terheltessünk szorgalmatossággal. Vigasztalj minket, és adj könnyebbséget, És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk. Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain, Add értenünk felséges hatalmadat: Mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad. már. Ahmed onnan a távolból jelentette: — A leghatalmasabb szultán vitézei az audencia-teremben várakoznak. Mikor a basa lement, a basáné meg, hogy feltörő könynyeit elrejtse leánykái és István ur elől, kifelé fordult Pest irányába, akkor Erzse és István megint összenéztek. Mindkettőjük arca kérdő volt, megdöbbent. A basa komoly szavaiból, a basáné könnyeiből nem sok jót érthettek ki. István urfi legényes virtussal nyúlt a hallal telt kosár felé, hogy levigye, mert a két szolga valahol lent várakozott a lépcső aljában, tisztes távolban Buda legfőbb urának asszonyától. Erzse azonban nem engedte, hogy István urfi esetleg megszakadjon a cipelésben és odalépett a kosár egyik füle mellé. Még parancsolóan intett is a tiltakozni készülő ifjúnak, hogy de bizony, hagyja segíteni. No, nem éppen a segítés miatt hátrált meg Erzse előtt István urfi. Remélte, hogy lent a lépcső aljában bizalmas szót válthatnak. S váltottak is. Mig a két szolga eltalpalt a kosárral, Erzse szivére szorított kézzel súgta: — Úgy félek! — Mitől? — kérdé ugyancsak súgva István urfi. — Hogy bajt hoztak a portaiak. Nem mondta ki, miféle bajt gyanít, de csak egyféle bajra gondolhatott bárki is, ki a török viszonyokkal ismerős. Arra a bajra, amelyet finoman selyemzsinórnak neveztek, de közönségesen csak a császár madzagának hívtak és amelyet rendesen követség hozott a portáról az arra kiválasztottnak. Ép ezért István urfi nagy megértéssel, de nem kisebb méreggel ezt sziszegte: — A fene meg is eszi a dolgukat! Vacsoraidőre megtudták mi járatban vannak a szultán vitézei. Meghívásra viszik a fejérvári szondsák béget, meg a budai főbasát, Ibrahimot és két basáját Konstantinápolyba. A nagyvezir Bécs ellen készül. Fontos tanácskozás lesz. Másnap már indultak is. A vonuló csapatnak a tetőkert korlátja mellől sokáig utána nézett a basáné. Csipkés keszkenőjét hol a levegőbe lengette az urának integetve, hol sírástól vonagló szájára szorította. Erzse is sírva integetett. István urfi is ott lovagolt a csapatban. Hírhozónak vitte magával a basa. Nem mondta, de magában úgy gondolta, ha saját személyének rossz vége lenne a szultáni palotában, a selmeci legény megviszi a hirt a feleségének és az maga mentésére még idejében gondolhat. Hosszú hetek múlva meg is érkezett István urfi. Rossz bőrben volt. Az arca sárga, a szeme karikás, aztán olyan so(Folytatás a 8-ik oldalon)
