Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-08-05 / 15-16. szám
1962 augusztus 5. 5-IK OLDAL “Bridgeporti Szövetség” kötelékében szolgáltam a tagságunknak és az összmagyarságnak az érdekét — most is szivesen állok minden tagtársamnak a rendelkezésére, ha bármely tekintetben további kérdése lenne az egyesüléssel kapcsolatban. Szövetségünk igazgatósága, hosszú évek tüzpróbáját kiállt központi tisztikara és a tagokat az osztályokon keresztül szolgáló ügykezelőink sokévtizedes munkálkodásuk alatt mindig az össztagság legmagasabbfoku biztonságának és minden irányba kiterjedő érdekeinek az előmozdítását szorgalmazták és tartották szemük előtt. Ugyanez a köteleségszerü cél, hivatás és elgondolás fog mindannyiunkat vezetni a jövőben is, amikor az egyesülés után a megnagyobbodott intézményünk keretében szolgálhatjuk továbbra is a “Bridgeporti Szövetség” jelenlegi és jövőbeli tagjait!-----------rS-í ----------FELTALÁLTA MAGÁT Egyszer egy súgó vállalkozott arra, hogy egy párisi arszlán szerepét eljátsza. Szivarozva kellett volna végig mennie a színpadon, de az olyan világban, ahol hegy, völgy, mező, felhő, erdő, minden papirosból volt. Mivel ez tűzveszélyes volt, azért az igazgató azt találta ki, hogy a valódi havannait festett faszivarokkal helyettesíti; ez nem veszélyes és olcsóbb is. A súgó nagy büszkén sétálgatott fel és alá a deszkákon, de szerencsétlenségére a szivar nagy zörgéssel kiesett a szájából a színpadra. A közönség kacagott. De ő egy cseppet sem jött zavarba, hanem odafordult az igazgatóhoz, ki a színfalak mögül nézte a darab végét, s egész udvariasan megkérdezte: — Nem tudná megmondani,' uram, hogy adják az ön szivar- j jának ölét? FINOM KÜLÖNBSÉG — Maga ma megint részeg? — kérdi az őrnagy egyik pongyola kinézésű huszárját. — Jelentem alásan — felelt ez — ez még a tegnapi.----------c-&->-------------MÁR TELJESÜLT IS Épen a konyhaajtó előtt korpát nyalogató borjucska nyakát karolta át a házi kisaszszony, amikor egy véletlenül érkező fiatalember ilyen szavakkal lépett eléje: — Kisasszony, de szeretnék most borjú lenni! — Ahogy elnézem magát, az óhaja már teljesült is, — válaszolt a házi kisasszony. "— Legolcsóbb és legszebb ajándék névnapra, születésnapra, vagy bármely más alkalomra a “Kis Dongó” Előfizetése egy évre 4 dollár. Kis Dongó Éppen, hogy elszöntyölödtem Kárász Mihály fölemelte a kőkancsót, ami a benne levő bort jó hűvösen tartotta. — Még van benne jócskán, — gondolta, s azzal a szájához emelte és hosszan ivott belőle. Mikor letette, bizony galambitatásra is alig maradt az alján. Megtörölte száját és kiállt az ajtó elé, tenyerével a szeme elé ernyőzött, aztán átnézett a Dunán és dörmögött: — Jó idő lesz. A levegő játszik. Azzal bement a szobába, ahol a felesége éppen a gyermeket agyabugyálta, mert a sehonnaija már megint kicsuszkálta a bugyogóját, pedig a minap vetette rá a bársony foltot az ura rossz nadrágja szárából. Mihály bácsi megvárta, amíg az asszony a gyereknek kiadta a mindennapi rendes adagját, akkor aztán közelebb lépett hozzá: — Tegyél a tarisznyába valami harapnivalót. Az asszony ránézett: — Elmegy kee? — El. — Hová? — A szőlőbe. Az asszony megtette a kötelességét s mikor a szalonnát belecsavarta a fehér kendőbe s a tarisznyát az urának nyújtotta, megkérdezte: — Mikorra jön meg? Mihály bácsi a vállára csapta a tarisznyát: — Urangyalára! — mondta tompán, aztán lassú, kimért lépésekkel elballagott a szőlőhegy felé. Ment, ment. A nap már magasan állt, mikor odaért. Meleg volt, az öreg megizzadt, el is fáradt. A mandulafa alatt szép puhán zöldéit a fü, az árnyék rávetődött. Korán van, az idő hosszú, akár a lelkét is kidolgozhatja. Azzal letenyerelt a hüs fűbe és lassan leereszkedett a mandulafa alá. Pompás ülés esett. Hátha még hányát is dőlne. Miért ne? Ha egyszer már pihen, senki se kéri tőle számon, hogy feküdve pihent-e, vagy hányát dőlve. De meg, nem iskolásgyerek ő, hogy számonkérjék a tetteit. Azért is hányát fekszik! És hányát feküdt. Julius volt. Az ég tiszta, nyilt tekintettel az arcába kéklett. Csend volt, mély, édes paradicsomi csend, a darázs néha dongott a tarkálló fürtök között. Mihály bácsi nézte az eget, hallgatta a darazsak dongását s mindez olyan nagyon szép volt. A gyermekkorát juttatta eszébe s úgy érezte, mintha a fü volna a bölcső, a darazsak dongása az altatódal és . . . és Mihály sógor bozontos szempillái húzódoztak, laposakat pislogott s egyszerre csak lecsukódtak és úgy maradt. Elaludt. Már dél volt . . . Már este volt . . . Már az égről a csillagok is lekandikáltak . . . Még mindig aludt. Juli néni főzte a vacsorát s mikor a harang az Urangyalra kondult, kiállt a kiskapuba. Mihály gazda nem jött. Az asszony beszaladt a konyhába, megkeverte a paprikás krumplit. Mihály bácsi még mindig nem jött. Már a Ferkó gyerek is megkapta a magáét, úgy a vacsora, mint a fenekelés szempontjából, már le is feküdt, de azért hát Juli néni ötvenszer is kiállt a kapu elé, de Mihály bácsi csak nem jött. — Hol a csodába lehet ez az ember? — emésztette magát Juli néni. — Bizonyosan bement a pincébe, becsipett s csak későn este keveredik haza. Dult-fult, nyugtalankodott s ezer keserves sóhajtás közben csak úgy ruhástól lefeküdt az ágyra. De biz éjfélt is elütötte az óra, már hajnalodott is, de Mihály bácsinak még csak hire se volt. Mikor a reggel is elérkezett és Mihály gazda még mindig nem keveredett haza, Juli néni mérgelődése hirtelen félelemre változott: — Megölték! Elcsalták! Bedobták a Dunába! Összecsapta a tenyerét: — Szentséges Isten! Arra ment a szomszéd, az esetet elmesélte neki. Aztán a komának is, aztán mindenkinek, aki csak elment a háza előtt. Utóbb már tudta az egész falu, hogy Kárász Mihály bácsi elveszett, megölték, a Dunába dobták. Annyi ember állt a ház előtt, mintha processzióra gyülekeztek volna s a hátborzongató történetek csak úgy röpködtek a levegőben. Mindenki tudott valami hasonlót, az eltűnés felől mindenki más véleményen volt, csak abban az egyben voltak biztosak, hogy Mihály bácsit megölték. Az egyiknek hirtelen gondolata támadt: — Ki kell doboltatni, hogy aki tud róla, jelentse. Egy legényke elszaladt a községházára. A kisbiró nyakába akasztotta a dobot és dobolt. Mire végigjárta az utcasarkokat, már dél felé közeledett. De a dobolásnak se volt eredménye. — A jóságos Isten tudja csak, hol lehet az! — sóhajtott a komaasszony, — a föld nyelte-e el, az ég szakad-e rá, Isten tudja. Fazekas Gyuri kiszólt a tömegből: — Hová indult tegnap, mikor elment? — A szőlőbe. A legénynek gondolata támadt: — Hátha ott van — okoskodott, — nézzük meg! A tömeg felkerekedett s mint rajzó méhraj, megindult a szőlő felé. Elől ment Juli néni, aztán a komaasszony, aztán a sógor, a koma — az egész falu. Mihály bácsi ezalatt horkolt, aludt, viaskodott az álommal. Fazekas Gyuri megjárta a harcteret, értett a terep átkutatásához s azért a népnek azt javasolta, hogy fejlődjenek rajvonalba, mert úgy jobban át lehet kutatni a szőlőt. A tömeg az okos szóra rajvonalba fejlődött, minden barázdába került egy ember, aztán Fazekas Gyuri jelére megindultak. Keresték Mihály bácsit. A komaasszony barázdája vezetett a mandulafa alá. Amint a tisztásra ért, megdöbbent, aztán nagyot rikkantott: — Krisztus Uram! Mihály bácsi aludt, álmodott'. Azt álmodta, hogy képviselőjelölt s most választói tisztelgő felvonulást végeznek előtte. Juli néni ráborult az urára: — Mihály, én jó emberem! Mihály bácsi az ismerős hangra felpislantott, aztán felült. A tömeg kimeredt szemekkel suttogott: — Él! A kisbiró szörnyű zavarában a dobra ütött. Mihály bácsi szeme a tömeg láttára felragyogott, azt hitte, hogy az álom folytatódik és megszólalt: — Tisztelt választópolgártársaim! Az emberek összenéztek: — Megbolondult! Juli néni elsírta magát: — Mivé lett kee! Mivé lett kee! És szaporán tördelte kezeit. Mihály bácsi megdöbbent, csak most vette szemügyre a furcsa tömeget, a pislogó kisbirót, a kétségbeesetten sirdogáló asszonyát, aztán bizonytalan hangon megszólalt: — Mit kerestek itt? Juli néni szivéből kitört a keserűség: — Hol volt kee tegnap óta? Mihály gazda a tegnap szóra az égre nézett s mikor látta, hogy a nap csak úgy áll, mint tegnap ilyenkor, amikor letelepedett a mandulafa alá, a felesége felé fordult: — Tegnap óta — ismételje szörnyű lekicsinyléssel. — Hiszen most jöttem hazulról. Éppen, hogy egy kicsit elszöntyölödtem. És dörmögve tápászkodott fel, hogy az embert még bóbiskolni se hagyják. MIHEZ HASONLÍT? Egy társaságban arról volt szó, hogy mihez hasonlít a nő leginkább. — A retekhez — mondja égj/ elmésen, mert az reggel méreg, délben étek, este orvosság.
