Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-06-20 / 12. szám
1962 junius 20. Kis Dongó 5-IK OLDAL Az aratók ebédje Ameddig a szem elláthat, mindenütt sárga kalásztenger hullámzott a szélben. A piros pipacsok, kék búzavirágok bágyadtan kandikáltak ki az aranyló hullámokból. Tudták jól, hogy már nem sokáig kacérkodhatnak a pajkos napsugárral, mert pár nap múlva kasza öleli át karcsú derekukat és megszakad könnyelmű életük színes fonala. A keskeny gyaloguton, mely a faluból vezet a mezők közé, csendes álmodozással lépegetett Bence, az öi’egebbik Forgács-testvér. Félszemmel fölnéz és az eget kémleli, melyet füstös bárányfelhők borítanak. — Világos felhőnek, mosolygós menyecskének sosem lehet hinni — gondolta magában az apjától hallott közmondást és megnyuj tóttá lépéseit. Mert hát nem haszon ám a kenyérnek, ha markon megázik. Igaz, hogy a krumpli, kukorica, meg kívánná a nedvességet, meg a sarjunak se ártana, — de a gabona tönkremenne, kicsirázna tőle és nem jutna kenyér a szegény embernek. Megemeli kalapját az utszéli keresztfa előtt és tovább szövi gondolatait. Pedig ugyancsak szépen Ígérkezik az idén. No, de el is kel ám a tavalyi rossz termés után, amikor a vetőmagot is csak alig hozta meg a föld. Bence azután szép sorjában kiokoskodta, hány keresztet várhat majd az idén és hálás megelégedéssel tekintett fel a kéklő magasságba. — Na, ha a nagy Úristen szerencsésen rásegít bennünket a betakarításra, jövő ilyenkorig nem szorulunk meg kenyér dolgában! ... Talán még eladó is marad, ó, bár csak maradna, de lenne helye az árának! Az anyjuknak ünneplő kellene, a gyerekek a lábbeliből vannak kiszakadva, magáénak se ártana egy pár fejelés, meg aztán... — Ejnye már no! — csattant fel mögötte hirtelen egy menyecskehang. — Olyik ember, de igen könnyen van. Még az aratás derekán is ráér sétafikálni, mint az urak! — Adjon Isten, Bence bácsi! Bence meg sem fordult, mégis tudta, hogy a felvégi Horváthnéval hozta össze a véletlen. Elárulja bokorugrós szoknyájának, suhogása és kerepelő nyelvezete. Kötekedve veszi át a szót: — Mintha bizony te a búzatáblán hajladoznál! ... — Engem ne hasonlítson magához, mert a fehémépet nem a mezőre teremtette a jó Legolcsóbb és legszebb ajándék a “Kis Dongó“ Előfizetése egy évre 4 dollár. Isten! De most mégis odatartok. — Nem látom a sarlódat!-— De azt a nagy kerek kosarat csak látja a fejemen? Ebédet viszek az aratóknak! — Akkurát abban járok én is — mondta Bence és meglóbázta a gyékénycekkert. — Maga hordja az ebédet? — A dolgom felől megtehetem; mert ahogy a Sándortagot bevégeztük, az István sógornak eltörött a kaszanyele. Mondok faragjon egyet fűzfából, én meg addig hazalépek az ebédér, úgyis délre jár mán az idő. — Hát az Annus hol van? Miért nem hozta az el? Bence bácsi arcát elöntötte a melegség. Hogy ezek a más tarlóján nevelkedett zsellérivadékok, akik csak véletlenül pottyantak bele a birtokba, mint Ujgazda Istók a kátyúba, hogy ezeknek a száraz étel napon is telik húsra. Más tisztességes embernek meg még a csuszpájz mellé sem kerül egy kis javítás. Igen össze kellett szedni magát, hogy ki ne törjön belőle az elfojtott keserűség. Csak ennyit mondott a foga között. — Fene jól megy nektek! Még szombaton is kar'menádli. Mink meg már ki tudja mikor láttunk utoljára! A menyecske kissé megrezzent és kissé alább hagyott a dicsekvéssel. — Lám, mondom, magam is ráértem érte menni. Meg aztán nem is való neki annyi járás, mer't hogv ieeh gyenge még szegény. Biztattam is, hogy ha végzett a mosogatással, dűljön l0 kicsit/. jLj^iÚMnci igen nyughatik. — Talán rossz az újszülött picinye? — Az ám a szentem. Sir-ri, mint a kenetlen taliga. Szegény anyja alig tudott megfőzni mellette. — Azért biztosan valami nagyon jót főzött! — érdeklődött az asszony a másik konyhatitka felől. — No, nem mondhatnám, hogy valami különöset. Levest abból löttyentett, amiben a kolbászt kifőzte, aztán egy kis gáncát pirított hozzá. — Hm, istérgáncát! — szólt fitymáló hangon Horváthné és gúnyosan félre rándult a szája szöglete. — Miért ne! — csattant fel a gazda. — Szombat van, oszt éppen ennek van a napja. Juli komámasszony adott hozzá egy pár uborkát. Bizony mondom még az uraság sem eszik sokkal különbet dologvető napon, pedig az geróf. — Hát a te kosarad talán a király pampedlijével van tele? No, csak erre várt az aszszony. Bezzeg megoldódott a nyelve s csak úgy ontotta a nagyképü dicsekvést. — Hát izé, én is csak egész közönséges hétköznapi ebédet vüszök. Cifracsipkedett levest, meg egy kis karmenádlit sütöttem meg utána ... — Mi sem igen élünk vele, de ilyen szorgos dologidőben már csak ki kell rukkolni Mi - illeti a szegény aratókat. Eleget fáradnak a forró napon. A.z ' XD.001 iiüiii ífcieít, cSak magában füstölgőit: — Megilleti, megilleti! Még a száraz kenyeret sem! Bolond ura összecsőditi aratásra a fél vármegyét, hogy alig jut egyre három kaszavágás, mégis rajta piszmognak hétszám! Mink meg ketten a sógorral izzadunk, vesződünk napokig, még sem érdemiünk egy kicsit jobb sorsot. Mogorván, szótlanul haladtak. Mindenik érezte, hogy a másik jelenléte kellemetlen. Az asszony jött rá először és a régi temetőnél nem állta tovább. Átcsapott a kereszt-ösvényre. — No, erre közelebb nekem! Isten vele Bence bácsi! — Menj Isten hírével! — hogy vigyen a kánya — tette hozzá gondolatban. Az asszony befordult a dűlő végén. De nem állhatta, hogy diadalmasan vissza ne tekintsen a lefőzött emberre. Hátranézett. De jaj, megbotlott egy kiálló kőben és egész hosszában végigvágódott a mesgyén. Leesett fejéről az ebédhordó kerek kosár is. Bence látta és egy kis káröröm csillant meg szemében. — Most csak egye meg a karmenádliját. Jól besózta a porban. De azután megsajnálta és sietett vissza a póruljárt segítségére. Horváthné éppen akkor tápászkodott fel a földről. Mellette volt a leveses fazék. Tartalmát mohón itta be a szomjas föld. Odább a karinenádlis lábas rejtegette Ínycsiklandozó tartalmát; Bence először.is azt emelte fel. És akkor a szemébe kacsintott egy nagy halom fekete ... gánca. Az asszony piros volt, mint a pipacs. Valami boszorkányságot emlegetett zavarában, de Bence bácsi rá sem hederitett. Csak annyit mondott csendes megjegyzéssel: — Látod Treszka, mintha csak összebeszéltél volna az én asszonyommal. Az is éppen ilyen gáncát készített. — De nem ilyen macskafejü feketét! — gondolta utána boldog megnyugvással.---------------------------------A PENITENCIA Egy ember elmegy a gyóntatójához és igy kezdi el a vallomását: — Óh, tisztedendő atyám, a legnagyobb istenkisértést akkor' vittem véghez, amikor megházasodtam, mert szállást engedtem házamban az ördögnek. — Hja, édes fiam! — feleié a pap — ez nagy bűn, amelyet cselekedtél, s ezért penitenciát keli tartanod es ostFruznőcf testedet. — Köszönöm, tisztelendő atyám. Ezzel az ember hazamegy, elővesz egy somfabotot és veszekedő feleségét emberül elveri. — No, hogy vagy Bandi fiam? — kérdi a pap, amikor legközelebb találkoznak. — Nagyon jól, tisztelendő atyám! — Hogy-hogy? — Hát a penitenciát kiállottam s ekkor az ördög megszökött a házamból. — Megszökött a feleséged? — De meg ám! ... Még a hire is eltűnt vele. Amint tisztelendő atyám rám rótta a penitenciát és a magam ostorozását, hogy az ördögöt kiűzzem, előfogtam egy nagy botot s úgy elkentem vele az asszonyt, hogy a bot is ketté törött bele. — ó, te boldogtalan, te! — kiált a pap elszörnyülködve. — De mán bizony én nagyon is helyesen cselekedtem, mert az irás azt mondja: a férj és a feleség egy test. Ha egy test, gondoltam magamban, minek ostorozzam magamat bűneim miatt, könnyebben elvégzem, ha a feleségemet döngetem el, mivel hogy jobban hozzáférek, így aztán meg is tettem. HIRDESSEN LAPUNKBAN! A LEGJOBB EREDMÉNYEKET ÉRI EL!
