Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-04-20 / 8. szám
1962 április 20. 5-IK OLDAL za, gyámolitja. János ritka holló, maga a megtestesült hűség. Olyan cselédek a mai rossz világban nincsenek is. Ez az utolsó. Végre fölébredt a gróf. Egy éles csengetyühang rezgeti végig a pompás épületen, ez azt jelenti, hogy a nagy oligarcha, hetven falunak az ura, ébren van. János bement s azt mondta, csak várjak odakünn, a gróf most úgy is ki fog jönni. Kevés vártatva csakugyan kopogni kezdett valami a belső szobákban: “kip köp” s jött egyre közelebb a sajátságos hang. Végre megnyílt az ajtó s János által támogatva, kilépett egy öreg és vézna, emberhez hasonló teremtmény. Két hóna alatt két mankó volt, a szürkés szemein egy pápaszem s még a pápaszem fölött is egy monokli. — Maga az? — kérdé nyöszörgő siri hangon. — Én vagyok, kegyelmes uram. — Na jó, majd fog nekem olvasni, mert nem látok; de tud-e jól kiabálni, mert nem is hallok.-— Tudok, kegyelmes uram — kiáltám. — No nagyon jó, mert én nagyon szegény ember vagyok. Ebbe a beszédbe annyira belefáradt ő excellencliája, hogy egy nagy köhögési roham fogta el, amire János elkezdte derekasan a hátát püfölni, mig ki nem köhögte magát. — Nagyon szegény vagyok — hörögte tompán. — Enni nem tudok, csak ha a János ad és belém leheli az éthert, emészteni nem tudok, csak ha a János beadja a labdacsot, mozdulni nem tudok, csak ha a János emel, aludni nem tudok, csak ha a János beadja a morfiumot, semmit sem tudok csak köhögni. Én nagyon szegény ember vagyok. Részvéttel néztem az öregre. Istenem, hát igy néz ki egy gróf. Csilloghattak már a kevély címerek a falakon; csikoroghatott már a szélkakas a tornyon, suhoghattak a selyem függönyök: nem volt már előttem annyi becsülete a grófi állapotnak, mint azelőtt. Még aznap megkezdtem az uj pályát. A délutáni postával érkező lapokat és leveleket olvastam fel a gróf teljes megelégedésére s ezentúl ez volt a rendes foglalkozásom. Nehéz munka volt az. Olvasni és örökké csak olvasni. A gróf a tülköt a füléhez igazítva, hallgatta s csak néha szólt közbe valami vezércikknél: Kis Dongó — Ostobaság! vagy: “Nem úgy van.” “ Nem igaz.” Néha elszunnyadott és én is abba hagytam az olvasást, de a gróf annyira rá volt szokva a zsongásra, hogy fölébredt: — No, mi az? Miért nem olvas? Hiszen nagyon szép, nagyon okos dolog. Olyankor aztán elkezdtem bizonykodni, hogy olvastam, csakhogy ő excellenciája nem oda hallgatott, mire folytatni kezdtem akárhol. Ha nem volt olvasni való, újra elfujtam a már egyszer eltrombitált vezércikket, kezdve elől, hátul, közepén, ahogy jött, neki úgyis mindegy volt. Ha levelei érkeztek, azokat is én bontottam fel. — Levél az excellenciád fiától — figyelmeztetém. — A fiú, fiú, — nyöszörgé. — No, mit ir a fiú? Mit ir? De a levél közepén már elfelejtette, mit olvasok s nem egyszer a szokott megjegyzéséből eresztett meg egyet észrevételképpen a levélre: — Ezek az infámis újságok I. . . No, ezek nagy szamarak. j Szája nevetésre nyílott, mint!ha ezzel valami elmésséget mondana s megvillant hófehér müfogsora az állkapcsai között. Minden pénteken egy ezüst forintot csúsztatott a markomba, hogy menjek a templomba, imádkozzam érte. Vasárnaponként pedig gyónni kellett járnom helyette a baráthoz, akit arra a célra tartott. Az összes heti bűneit feldiktálta nekem egy papirosra s én a kápolnába mentem a lajstrommal, hol a barátnak felolvastam. Minthogy a barát a grófnak minden bűnéért, amit feloldozott, két ezüst forintot kapott, keményen rám volt parancsolva, hogy a gróf minden bűnére vigyázzak s figyelmeztessem rá a bediktálásnál, nehogy rövidség essék e miatt a menynyekben. Ilyen volt az élet a tündérkastélyban, melyet annyiszor megbámultam azelőtt. Unalom, az igaz, bőven volt, de ahelyett aztán bőven volt minden egyéb. Olyan lukullusi lakomákat csaptunk néha-néha, hogy gyönyörűség volt végigenni, kivált a János inas nevenapját és születésnapját szokták megülni erősen. A szakács akkor kitett magáért. De hát semmi sem tart örökké. Egy nyári nap reggelén szokatlanul korán kelt János. Láttam az ablakon át, mig bent ágyamban heverésztem, hogy már hajnal óta lót-fut, csattog, kalapácsol, kuffereket cipel le a padlásról, egyszóval lázas tevékenységben van. A rendes időben felkeltem s kimentem az ambitusra pipázni, ahol rendszerint a barát anekdotizált. Egy ízben arra ment az inas, jó reggelt kívántunk neki, de bizony sajátságos közömbösséggel tekintett ránk. Kellemes és örömteljes HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KIVAN ÜZLETFELEINEK, a “Kis Dongó” olvasóinak és az összmagyarságnak BOB MACKER J. M. SPORTING GOODS ARCHERY — TACKLE — GUNS SKI RENTALS 1079 FORT STREET, — WYANDOTTE, MICHIGAN. — Mi baja, János bácsi? — kérdém. ;— Pakolok — mondá kurtán. S valóban láttuk, amint bőröndöket összekapcsol, batyukat összegyömöszöl s nagy sietségben jár ki s be a belső szárnyban. Végre úgy dél felé megjelent egy talicskás parasz ember a kastélyudvaron, János föltette a pakkokat s igy szólt: j — Vigye ezeket a vasúthoz, i Vigyázzon, nehogy elveszítsen valamit, összesen hat darab. A talicskás ember vígan gurította ki jármüvét, János pedig újra bement a belső szobákba. Bizonyos kíváncsiság fogott lel, hogy mi történhetik itt. I Nemsokára ismét kijött Já|nos, felső kabátjával a karján iés a gróf egykori ezüst sétapálcájával a kezében. Ránk nézett, de egy szót sem szólt, majd közömbösen ment végig az udvaron a kapu felé. A kapus, Nagy Márton uram, éppen kinn állt s ásitva, huzakodva szólitá meg: — Fölséges időnk van ma, János. Az ég kékje felhőtlenül mosolygott le. A nap aranyos sugarait pazarul szórta az ódon falakra. A grófi konyha füstje azonban meglehetősen alant szállt nagy, széles szalagokban, mig a park lombos hársfáin össze nem tépődtek. — No megjárja, — felelte János, egy pillantást vetve az égre — de aligha nem eső lesz. S ezzel szép csendesen kiballagott a kapun. Hanem a külső oszlopnál, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, visszafordult egy percre s odakiáltott a kapusnak: — De nini, Marci bácsi, majd elfelejtettem mondani, hogy nézzenek osztán be is, mert az öreg ma virradóra odébb állott. Berohantunk a hálószobába. [Igazat mondott a hü inas. Csakugyan ott feküdt az öreg a miViQ colTTonv ó irrmn rloprroov_ puha selyem-ágyon viaszsargán, halva. A nap ide is benevetett. Amely alatt feküdt, a piros selyem-paplan is nevetett. De miért is ne nevetett volna? Hiszen nem lett itt árva senki, csak az a két mankó, mely az ágyhoz volt támasztva. CSEREALAPON Bankhivatalnok: ön színháznál van alkalmazásban, hozhatna nekem néhány színházjegyet. Színházi alkalmazott: ön pedig banknál van alkalmazásban, hozhatna nekem néhány bankjegyet! Kellemes és boldog HÚSVÉTI ÜNNEPEKET KIVAN ÜZLETFELEINEK, a "Kis Dongó” olvasóinak és az összmagyarságnak HEVESI FERENC és NEJE a “HEVESI CAFE” tulajdonosai 8010 WEST JEFFERSON AVE., DETROIT 17, MICHIGAN.
