Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-03-20 / 6. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 március 20. Botond fája Hetvenhat apró gyermekszív dobbant nagyot és lelkesedett Botond vezér legendás tettén, hogy betörte buzogányával a bizánci nagy érckaput. Még a “Z” betűvel birkózó elsőosztályos fiuk és leányok kezében is megállt a ceruza. Csodálkozó öröm sugárzásával tekintettek fel a tanító urra, akinek kerek, pirospozsgás arca, szelidtekintetü szeme ma szintén különös nagy öröm derűjét sugározta feléjük. — Fiuk, leányok, édes gyermekeim! Befejeztük mai napra munkálkodásunkat s most egy örvendetes eseményt tudatok veletek: A jó Isten ismét egy szép kis egészséges fiúgyermekkel ajándékozott meg engemet és szép magyar hazánkat. Ez már a hetedik fiam. Pár nap múlva, ha egy kicsit erősödik a fickó, megnézhetitek valamennyien. Most pedig, miután ti mindannyian az én szivemhez; az én legnagyobb családomhoz tartóztok, megkérdezlek titeket is, hogy milyen nevet adjunk a kis jövevénynek, Isten küldöttjének? Tűzpirosra gyűlt a kis tanítványok arca az izgalomtól, örömtől. Abban a pillanatban valamennyi fölmutatta az ujját. Egy kislány önkéntelenül elkiáltotta: — Botond legyen a neve! — Botond, Botond! ... — zúgott, csengett minden gyerekajkról a hires vezér neve. — Helyes! Megnyugszom az én kis népem akaratában: legyen Botond a csöpp vitéz neve. Hiszem, hoev a kisfiú édesanyja is helyeselni fogja a határozatot. Most pedig még azt kell megbeszélnünk, hogy milyen fát ültessünk a mai napnak örömére, a kis Botond születésének emlékére, a többi fiuk fái sorába? A leányok majdnem mindannyian és a fiuk fele is a körtefa mellett foglaltak állást. — Helyes, édes gyermekeim, ebben a határozatban is megnyugszom: körtefát ültetünk a kis Botond születésének emlékére. A körtefa kellő gondozással, ápolással hoszu ideig él és amellett szép hasznot hajt. Gyertek utánam szépen, most mimegyünk a kerbe. Megindult a lelkes kis sereg, elől a vezér, a legszebb, leghasznosabb fegyverekkel: ásóval és kapával munkás kezében. A sok, szép, nemes gyümölcsfa között külön sorban álltak a kertben, fokozatos nagyságban, a kis újszülött idősebb testvéreinek fái, tele mosolygó, üde gyümölcsökkel.. — Nézzétek, fiaim, hogy megáldotta az Ur a kis fákat is! Várjatok csak, majd ha végeztünk a kis csemete elültetésével, kóstolót tartunk. Javában munkálkodott a tanító, amikor a kert mellett elhaladt a gúnyos természetű Buzog Péter. Szokása szerint megállt egy percre: — No, mi lesz itt? Kinek ülteti azt a sok fát, tanító ur? Azt hiszi, hogy örökké él és tanitóskodhatik kigyelmed? — Nem magamnak ültetem, hanem a hazának. Ennyivel is több lesz a nemzeti vagyon ... — Persze kell is, hogy megszaporodjon a vagyon. Amint hallom, egy polgárral is megszaporodtunk. Hányadik gyerek ez már? — Hetedik, Buzog uram, a hetedik... — Tyü, hét gyerek egy tanítónak . .. Aztán minek kigyelmednek az a sok gyerek? — Hát biz’ őket is a hazának nevelem és a magam boldogságára is. Nagy buzgalommal folytatta Csatári tanító munkáját, mig csak helyén nem állt az uj csemete: a kis Botond fája. A gyerekek igyekeztek segíteni az ültetésben s hogy egynek se legyen mellőzése, minden gyermek egy ásóhegynyi földet tehetett az uj gyümölcsfa tövébe. Tavaszra meg is eredt. Pompásan kizöldült, uj ágakat hajtőt. Harmadik tavaszon már ki is virított, olyan volt, mint egy ragyogó, mesebeli bokréta. S az őszön, üde, mosolygó gyümölcsöt termett. Hasonlókép növekedett, virult, testben és lélekben a kis Botond, Csatári tanító legkisebb fiacskája. Több fiútestvér ugyanis nem következett utána, hanem három kislány. S az öreg tanító folytatta tovább évről-évre az emlék-gyümölcsfák ültetését, nevelését a kis leányai és a szorgalmas és jó magaviseletü tanulói nevéhez fűzve. Nemcsak a tanítói és faiskolákért telt meg legnemeHIRDESSEN LAPUNKBAN! A LEGJOBB EREDMÉNYEKET ÉRI EL! sebb, jó ter'mő gyümölcsfákkal, hanem a falunak minden, előbb hasznavehetetlennek tartott domboldalát és egyéb parlagon hagyott földjeit is tekintélyes hasznothajtó gyümölcsösökké varázsolta át. Negyven évig ültetgette Csatári tanitó, a falu atyja, a földi paradicsomkert gyümölcs. fáit s ugyanaddig nemesítette 1 az Isten kertjének földre boícsájtott lelki virágait. Már az egész falu apraja-nagyja, ifja és öregje mind a galambősz, örökké mosolygó, öreg tanitó taniványa volt. Gyermekei is érett, munkaszerető emberekké fejlődtek és családot is alapítottak, szétszéledve szerte az országban, a legfiatalabb fiú kivételével. Huszadik évét töltötte be Botond s mint képesített tanítót, édesatyja méltó utódjául választották meg. — Most már pihenni térek. Vedd át fiam lelkes munkakedvvel, hűséges szívvel, szeretettel az én drága, szeretett örökömet! — búcsúzott az öreg tanitó. De az Ur akarata másként rendelkezett. Meg sem kezdhette az ifjú munkásságát, máris elszólitotta a nagy veszéllyel fenyegetett haza védelmére a kötelesség őt is és mind a hat fiútestvérét. — Csitt, te öreg szív, ne merj zúgolódni, panaszt ne halljak! Hiszen a Hazának neveltem őket. S ne legyen az bajod, hogy nem pihenhetsz. Nincs most itt az ideje olyasminek. Munkára fel, fokozott erővel, megacélozott szívvel, lélekkel! — biztatta saját magát a jó öreg tanitó. Nemcsak magát bátorította, másokat is biztatott, lelkesi-
