Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-11-20 / 22. szám
1962 november 20. Kis Dongó 5-IK OLDAL TŰZ VOLT A FALUBAN A falu leégett. A nagy eset óta néhány nap már el is múlt. Csak kevesen jártak a romok között a fekete, kormos földön. Azoknak is fele kutya volt. Azonban jártak urak is itt: biztosítási ügynökök, fakereskedők, magánbankárok és vállalkozók. De volt három másik is, aki nagyon kitetszett közülök. Az egyik politikus volt, a másik valami tudós, a harmadik iró. — Az az érzésem, hogy maga a Gondviselés mérte ránk ezt az elemi csapást — mondta a politikus. A tudós nem szólt, mert ő faj biológus volt, lélekbúvár és mellékesen adatgyűjtéssel is foglalkozott. — Nézzétek! — állott meg az iró és széttárta a karjait, — micsoda grandiózus látvány ez az elhamvadt község. Olyan, mint egy hatalmas, fekete színpad. Egy szénporos, kiéhezett kutya ugatni kezdte őket. — Hess, ne! — ijedt meg az iró. — Ugyan mit félsz ettől a rondától? — lépett előre a politikus. A tudós nógatni kezdte őket, hogy induljanak tovább. — Mit akarsz? Valami bogarad van megint? — szólott a politikus. — Hogy mit akarok? Hát én nem a háziállatokért és a varjakért jöttem ide. Beszélni akarok valakivel, akinek leégett a háza. Mert engemet elsősorban a lelki jelenségek érdekelnek ... — Igaza van — mondta az iró. — Ez nagyon érdekes lesz. Menjünk, keressünk valakit. — Jól van, én nem bánom — engedett a politikus és megindultak tovább a dísztelen helyen. Végre meg is láttak egy földművest, aki lehajtott fejjel gubbasztott egy üszkös gerendán. Talán ne menjük minden terv nélkül oda. Jónak látnám, ha mindegyikünk már előre megfogalmazná precizen, hogy mit akar kérdezni. Aztán az is jó lesz, ha te szólt először — mondták a politikusnak, tekintettel arra, hogy meglehetős diplomáciai érzéked van. — Én pedig maradok slágernek utoljára — mondta az iró. Meg is egyeztek mindezekre nézve. Aztán egymásután álltak és megindultak a földműves felé. — Jónapot bácsikám! — köszönt a politikus. — Mit tetszik csinálni? A földmives oldalttörte lassan a fejét, aztán a szenes gerendára mutatott, amelyből kiálltak sűrűn a szegek és igy szólt: — Éppen az urakot vártam. Tessék helyet foglalni. — Nagyon köszönjük — mondta a politikus, — de mi nem időzhetünk sokáig. Azért I jöttünk, hogy segítsünk a nép baján. Én például képviselő vagyok s ha van valami speciális kivánsága, talán közbejárhatok ... Az ember nem szólt, csak a földet nézte. — Hát nincs semmi kívánsága? — kérdezte a képviselő. — Nekem van, már hogyne volna. — Miféle? — Az, hogy örököljek egy házhelyet magától... A képviselőnek elég volt ennyi is. Intett a tudósnak, hogy vegye át a helyét. — Ez az ön háza volt, ugyebár? — kérdezte a tudós. — Melyik? — Ez, amelyik leégett. — A’ most is az enyém, amelyik leégett. — Nagyon érdekes, — bólintott a tudós. — Ilyenformán most az az érzése ugyebár, hogy otthon ül? — Eléggé otthon ülök — mondta az öreg. Csak éppen abon akadok fel, hogy az urak, mikor bejöttek, miért nem tevék bé másik után az ajtót. — Az az érzésem, hogy bétettük — fűzte tovább a tudós. — No, ügyeljen! — intette a földműves, — mert az Isten eltalálja venni hirtelen az érzésű, s akkor nem tud kimenni. A tudós nem akarta hagyni magát. — Majd kisegítene akkor is maga, amilyen értelmes ember. Olyant már osztán ne kívánjon a zur! — Miért? — Azért, — mondta, — mert én akkor kettőbe kéne válasszam az urat, mivel a bétett ajtón csak a lelkit tudnám kisegíteni. Az iró a vállába húzta a fejét, úgy élvezte sunyin a csevegést. A tudós azonban a másik j lábára állott s mintha élőiről kezdené az egészet, igy szólt: — Nagyon sajnálja-é, hogy leégett a háza? — Hát az ur sajnálná-é, ha csórén hagyná valaki ? — kérdezte vissza a földműves. — De gondolja meg — magyarázta a tudós, — hogy egy szebb házat építhet, mint amilyen volt! Ebben az esetben is bánja, hogy leégett? A földmives kicsii’e húzta a szemét. — Hát maga bánná-é, — mondta, — ha fejéből kivennék az eszét s egy tudós emberét tennék helyette oda? Erre a tudós is félreállt. Az iró nagy képet öltött és a gazdának a vállára tette a kezét. — Nézze .atyafi — kezdte, — én iró vagyok, nagyon hathatós szavú és közismert. Nálamnál jobban senki sem szereli a föld népét. Örökösen a maguk ügyét-baját Írom, amiért népiesnek is neveznek, de én erre büszke vagyok. . . Nézze, most éppen egy olyan emberről irok drámát, akinek leégett a háza. Hogy hívják magát? Ijedten kérdezte a földműves. — Az Isten megfizeti, mit akar az ur? — Megmondom, megírom a maga szomorú esetét. — No még a kéne éppen! — méltatlankodott a gazda. Hát nem elég, hogy ekkora kárt vallottam, még meg is akarja írni az ur? — De értse meg, atyafi, ez szépen lesz meg megírva! . . . Nem szégyenére, hanem dicsőségére fog válni... Hogy hívják? A gazda megszegte a fejét. — Már osztán az én nevemet nem teszi ki az ur! Eddig is becsületben éltem, mindenki tudja... Az iró népiesen kezdett beszélni, ámbár nem szeretett: —Menjen el, no! Ne tegye magát, hajja-é! Nézze meg, né, ezt a sok fekete omladékot is megírom, ezekből a megszenesedett gerendákból pedig rámát csinálok magának a főhősnek ... — Megírok mident — folytatta az iró. — A tűz pusztító erejét és a jelenségeket, amik utána következnek... Megírom a szálldosó varjakat is, a csellengő kutyákat és a kormomba pislákoló cirmost. — No, az jó lesz! —enyhült meg a földmives. — A kutyákat a macskát ha megírja, a lesz a legjobb. Azokról osztán akármit irhát az ur... El is vihetne belőlük, ha valami ládája volna... A politikus nem tudta megállani, hogy ne röhögjön hátul. A tudós megbökte az irót, hogy csak folytassa, mert igy jól megy. — No, rendben van atyafi — folytatta is amaz ravaszul. — Nem irok magáról semmit a világon. De akkor feleljen nekem néhány kérdésemre. — Nocsak kérdezzen, bennem hiba nem lesz. — Hát aztán maga itt volt-é, amikor égett a háza? — Bár ne lettem volna itt — mondta a gazda. — S mit csinált azon idő alatt, amig az égés tartott? — Mogyorót törtem — szólt keserűen. — Hát aztán! — ment tovább az iró, — meg tudná-é mondani, hogy milyen érzései voltak, amig égett a háza? — Olyanformák mint most. — És most mit érez? —r Én azt, — mondotta, — hegy valami nyavalya mindigmeglátogatja az embzert. Oszt, ha nem hagynak föl ezekkel az ostoba kérdésekkel, istók uccse kimegyek a türelemből! Azt pedig ne várják meg. Az iró méltatlankodni akart, de akkor rémülten, kormosán és rongyosan egy legényke futott oda. — Édesapám! — mondta lihegve, — Mihály keresztapám megbolondult a házhelyen. Mind mozsdik a koromban . — Hol van, te? — kérdezte a tudós. Tova, né: a kéményen túl egy kicsit. — Jertek, figyeljük meg — szólt az iró és megindultak. A földmives utánuk nézett, néhány pillanatig mozgatta keserű, száraz kiszikkadt ajkait, de aztán magához vonta hirtelen a fiát és igy szólott neki: — Pökjél helyettem hamar egyet! Dr. Gáldonyi Miklós orvos 8001 W. JEFFERSON AVENUE (West End sarok) a Verhovay-ház földszinti helyiségében. Nappali telefon: VInewood 2-0965 Éjjeli telefon: LOrain 7-7998 LEGSZEBB AJÁNDÉK A KÖNYV! Válasszon és mi postafordultával megküldjük önnek. Emlékezés — Irta: Gyutay István — A csend, a hallgatás szent birodalmát, Pislogó, imbolygó fények járják át. A gyász-kárpitos, csillagtalan estben, Szeretet világit mindennél szebben . . . Kis földhányás ... mellette özvegy s árva. Élő remél, holt feltámadást várja. Örök megbékélés ... feledve a múlt, A sok öröm, mely bánat-tengerbe hullt. Kicsi sirdomb... ki tudja, kit, hogy fed el; A nagy kérdésre senki meg nem felel. Gazdag, szegény, avagy nagy tudós talán, Múltban csodált szépség ... asszony vagy leány? Néma enyészet... hervadt virág itt, ott, Az elmúlás a szemből könnyet lopott... Vándor honnan jöttél* hova térsz vissza? Lélek kutat s a tudás tüzét szitja. Sötét kétség... de felel a szeretet, Mely hittel köt össze eget és földet. S azok az apró, csillogó, kis mécsek, Élőkről holtaknak sokat beszélnek.
