Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-02-05 / 3. szám
4-IK OLDAL 1962 február 5. Kis Dongó KIS DONGÓ — CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. Unatkozni szeretnék A császár szárnysegédével kilovagolt. Friss, harmatos májusi reggel volt. A virágbaborult mező két lovasa elmerült a közeli, roppant mélységű völgykatlan és a távoli, hóval boritott csúcsú hegyláncolat csodálatában. Az ut, amin haladtak, a völgykatlan szélétől negyven-ötven lépésnyire kigyózott. A két lovas kevés szót váltott egymással. A fiatal császár, aki mindössze másfél éve foglalta el, huszonkettedik utódként, ősei nagyhatalmú trónját, csak néha intézett egy-egy kérdést a szárnysegédhez. — Igen, felség, ezeket a csúcsokat örök hó borítja. A hegyláncolat stratégiai fontossága rendkívüli. — Nem, felség, a hegyeken mindössze néhány kecskepásztor-család lakik, nagyon szegényen és igénytelenül — válaszolta a szárnysegéd katonás rövidséggel és határozottsággal a császár kérdéseire. A két lovas az erdő széléig lovagolt. Itt néhány percig pihentették lovaikat, aztán viszszaindultak. Az ut első szakaszán semmi különösebb nem történt, most azonban visszafelé menet, alig két perccel az indulás után, a császár lova hirtelen megbokrosodott és vad vágtatással fékezhetetlenül nekiiramodott a mezőnek. A császár nem vesztette el lélekjelenlétét, minden erejével igyekezett a száguldó lovat megfékezni — de hiába. A ló most hirtelen irányt változtatott és egyenesen a völgy felé iramodott. Még öt ven méter, még negyven,, még harminc. Most már semmi sem tartóztathatja fel a végzetet. A ló másodpercek alatt eléri a meredek szélét és lovasával együtt halálba zuhan a többszázméteres mélységbe. A császár ereje végső megfeszítésével küzdött az életéért, de a ló csak fokozta az iramot. Még tiz méter. Vége mindennek. Vége .. . Vége . . . Ebben a pillanatban, a magas fűből egy izmos, hatalmas termetű fiatalember ugrott fel, elszántan Legolcsóbb és legszebb ajándék a “Kis Dongó” Előfizetése egy évre 4 dollár. a ló elé vetette magát, elkapta a kantárszárat és egy másodperc alatt megállásra kényszeritette a paripát. A császár boldogan ugrott le a nyeregből és hálásan kezet fogott. Kisvártatva a halálrarémült szárnysegéd is odaérkezett és aggódva kérdezte a császárt, hogy nem történt-e valami baja, majd a császár megnyugtató válasza után ő is odafordult a fiatalemberhez és meleg kézszoritással köszönte meg neki, hogy császárát megmentette. A fiatalember elámult és alig akarta elhinni, hogy ő most a császára életét mentette meg. A császár végignézett a megmentőjén. Látta, hogy ágrólszakadt, nagyon szegény fiatalember. Elhatározta, hogy gazdagon megajándékozza. — Adjunk neki ezer aranyat, felség, — súgta a szárnysegéd. — Nem — válaszolt halkan a császár — bízzuk a választására, hogy mit kíván, — majd a fiatalemberhez fordulva, értésére adta, hogy bármilyen kívánságát teljesiti. — Akarsz ezer aranyat? — kérdezte a szárnysegéd. A fiatalember csak állt és mélyen gondolkozva hallgatott. — Akarsz a császár gárdatisztje lenni? A fiatalember nem válaszolt. — Akarsz egy kis házat a szülőföldeden? A fiatalember gondolkozott. — Hát beszélj már, mi a kívánságod? — Felséges császárom — szólalt meg végre a fiatalember — én unatkozni szeretnék. A császár és a szárnysegéd jót mulatott a fiatalemberen, akinek nem kellett sem az ezer arany, sem a gárdisták csillogó egyenruhája, sem a ház a szülőföldjén, akinek nincs más kívánsága, csak, hogy unatkozni szeretne. — Teljesítem a kívánságodat — szólt a császár és a fiatalembert magával vitte a palotába. Alig, hogy megérkeztek, fürge lakájok, a császár parancsára, uj ruhát adtak a fiatalemberre, uj cipőt, kalapot, kabátot szereztek neki, majd gazdag ebédet tálaltak eléje és leültették egy gazdagon aranyozott, kényelmes piros bársonyszékre, — hogy unatkozzék. A fiatalember a szép uj ruhában, uj cipőben alaposan belakmározva ült a gyönyörű teremben, a remekbe faragott karosszéken, mikor egyszerre feltárult a nagy, szárnyas ajtó és feszes vigyázzban álló lakájok között bejött hozzá mosolygó arccal a császár, szárnysegéde kíséretében. — Nos, fiatalember, hát unatkozol-e már? — kérdezte a császár. — Már hogy tudnék unatkozni, felséges császárom, mikor egyre csak arra gondolok, hogy mi lesz, ha ez a ruha lekopik rólam, honnan veszek én másikat? A császár nyomban kiadta a rendelkezést, hogy a fiatalembernek ezentúl minden évben ki kell adni egy rend ruhát. — Köszönöm igen hálásan, felséges császárom, a kegyes jóságát — hálálkodott a fiatalember. — De most már fogsz tudni unatkozni — mondta jókedvűen a császár. — Már hogy tudnék, felséges császárom, mikor itt állok fil-ÉJI LÁTOGATÁS — Irta: Gyulai Pál — Három árva sir magában, Elhagyott sötét szobában. Zivataros hideg éj van, Édesanyjuk kinn a sírban. “Édesanyám, édesanyám! Altass el már, úgy alhatnám!” Mond az egyik s el nem alszik, Sóhajtása föl-fölhangzik. “Beteg vagyok, édesanyám! Hol maradtál? Nem gondolsz rám?” Mond a másik s jajjal végzi, A fájdalmat kétszer érzi. “Édesanyám, gyújts világot! Nem tudom én, jaj, mit látok!” Harmadik mond, mindenik sir, Temetőben mozdul egy sir. Megnyílnak a nehéz hantok, Kilép sírból édesanyjok, S tova lebben a vak éjben, Hazafelé az ösvényen. Arca halvány, hangja régi, Fia, lánya megösméri. Immár tőle hogyan félne? Megcsókolják, mintha élne. Az egyiket betakarja, Másikat felfogja karja, Elringatja, elaltatja, Harmadikat ápolgatja. És ott virraszt a kis ágyon, Mig elalszki mind a három. Majd megindul, széttekintget, Keresi a régi rendet. Rendbehozza a szobácskát, Helyreteszi a ruhácskát. Az alvókat hosszan nézi, Csókját százszor megtetézi. Kakas szólal, üt az óra, El kell válni virradóra! Visszanéz a véghatárrul... Sir megnyílik, sir bezáruL Óh a sir sok mindent elfed: But, örömet, fényt, szerelmet. De ki gyermekét szerette, Gondját sir el nem temette. lér nélkül a nagyvilágban és egyre gyötör a gond, hogy honnan szerzek pénzt betevő falatra. — Azonnal adjanak neki ezer aranyat — rendelkezett a császár. — Hálásan köszönöm, felséges császárom. A császár szárnysegédével most már távozni akart. — Felséges császárom, nem unatkozom én még most sem. Mert mi lesz velem, ha ez az ezer arany elfogy? — Életed fogytáig kapod évente az ezer aranyat az udvari pénztárból. Meg vagy elégedve? — Panaszom nincs nekem, felséges császárom, de unatkozni most sem tudok, mert folyton azon gyötrődöm, hogy hol hajtom le a fejemet éjszakára. A császár meghökkent. Hiszen ez a fiatalember tulajdonképpen rászedte őket. Egyszerű, mulatságos kívánsága mögött a kívánságok egész serege rejtőzködött. De mostmár nem hátrálhatott meg. Teljesíteni kell mindent. Kiadta tehát a rendelkezést, hogy szülőfalujában vegyenek egy házat a fiatalembernek. — De most már aztán fogsz tudni unatkozni — szólt a császár. — Jaj, dehogy is tudok, felséges császárom, mikor szivemből szeretek egy leányt, el is venném feleségül, de az apja, anyja nem akarják hozzámadni. A császár intézkedett, hogy a lányt szüleivel együtt vezessék eléje és ő maga fogja megkérni a lány kezét a fiú számára. A fiatalember boldogan köszönte meg a császár kegyes elhatározását. — Felséges császárom, most már megvan nekem mindenem, a ruházatom, a pénzem, a házam, a gyönyörű feleségem, felséges császárom, mostmár nincsen gondom semmire, már úgy érzem magam, ahogy csak gondtalan nagyurak érezhetik magukat, felséges császárom, én azt hiszem, hogy mostmár fogok tudni unatkozni . . . mert ott kinn a mezőn is igy gondoltam én ezt, mikor kérdezték, hogy ezt, vagy azt, vagy amazt akarom, hogy akarom én mindet, csak nem mertem tisztán megmondani, mert féltem, hogy akkor semmi sem lesz belőle. Ezért gondoltam, hogy ezzel a kéréssel kerülöm meg a dolgot, mert az biztos dolog, felséges császárom, hogy unatkozni csak az tud, akinek mindene megvan és nincsen gondja semmire. A császár összenézett a szárnysegéddel. — Látja, ezredes — szólt a császár — ha a mi hires diplomatáink csak fele ennyire diplomatikusak tudnának lenni, mint ez a fiatalember, mi volnánk az első ország a világon.
