Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-10-20 / 20. szám
KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1960 október 20. * 6-IK OLDAL Daloljunk— muzsikáljunk J A NEFELEJCS SZÉP KÉKEN VIRÁGOZIK A nefelejcs szép kéken virágozik, Az én szivem bujában hervadozik; De az én szivem tőled r/jzsám, meg nem vál, Mig a halál koporsómba hej! örökre be nem zár. AZÉRT CSILLAG . . . Azért csillag, hogy ragyogjon. Azért lány, hogy megcsókoljon; Azért jöttem a világra, Hogy bolonduljak utána. Azért erdő, hogy zöldeljen, Azért vihar, hogy tördeljen; Azért a szív, hogy szeressen; Bánatában megrepedjen.-----r----------------------AZ ÉN SZEMEM ... Az én szivem tüzes, fénye, A te szived hiv reménye; Annak adom én szivemet. A ki megcsókol engemet. Túl a Dunán zörög az ég, Kedves rózsám szeretsz-e még? Mutasd hozzám szerelmedet, Úgy sem soká látsz engemet. Egy két pár csók nem a világ Száradjon el, a ki nem ád; Adjál rózsám e világon, Úgy sem kell a másvilágon. A nap már nyugtában vagyon, Az én rózsám nálam vagyon; Ha 'elmégy tőlem, galambom, Útra való csókom adom. ----------------------------AZÉRT, HOGY EGY KICSIT RAGYÁS ... Azért, hogy egy kicsit ragyás, Kend az én szeretőm nem más; Illik kendnek rettenetes’, Hogy egy kicsit himlőhelyes. Már mi nálunk az a szokás, Nem is legény, ha nem ragyás, Illik annak rettenetes, Hogy egy kicsit himőhelyes. Azért, hogy én szegény vagyok, Szeretnek engem a nagyok. Van borom, búzám, kenyerem, A mellett sok jó emberem. Van egynéhány bogaracskám, Van egy rongyos kis házacskám, Van mindig egy két krajtcárom, Sorba a falut nem járom. Szeretem én magát nagyon, M -t fekete szeme vagyon, Szer ildöke sugár vagyon, Az en. imhez illik nagyon. Kevés magyar ember van, aki ne tudná, hogy Munkácsy Mihály, a világhirü festőművész. asztalosinasból verekedte fel magát a dicsőség legmagasabb csúcsára. Az asztalosiriási évek kemény sorsáról édesbus sorokat irt Munkácsy Mihály később a naplójába. Elpanaszolta, hogy több pofont ka-, patt, mint karéj kenyeret. Nem is tetszett neki ez a nevelési metódus. Az asztalosságot szerette. Lekötötte a sercenő forgácsok muzsikája, az alkotó munka, ahol látni lehetett, hogy s mint lesz a behozott nyers deszkaszálakból bölcső, szekrény, ágy, vagy koporsó. Büszkén emlékezik vissza első önálló munkájára, egy “asztalra”. “Nem volt ez tökéletes remekmű — mesélte barátainak, — de négy lába volt; enni, kártyázni, borozni lehetett rajta. Amikor az asztal elkészült, azt éreztem, hogy soha nem hagyom el szép asztalosmesterségemet. Dehogy jutott volna akkor eszembe, hogy valamikor még piktor leszek .. ,’f A kis Miska gyerek akkor még" nem álmodhatott a képekről, a színekről, a hirnévről és a dicsőségről. így hát nem csoda, hogy meg volt elégedve asztalszerkesztő tudományával. De később volt Munkácsy életének egy olyan izgalmas órája is, amikor már a képek mellől akart visszamenni az asztalosműhelybe. Ez pedig történt ezernyolcszázhatvanháromban. A fiatal művész Bécsben dolgozott. Szép kis műterme volt, Mikor Munkácsy majdnem faképnél hagyta a festészetet amelyet néhány barátjával közösen bérelt. Munkácsy fiatalon sem tartozott a bohémek közé. Hajnaltól késő estig dolgozott, tanult. Ebben az időben egy öreg koldus volt a modellje. A fiatal művész rengeteget bosszankodott azon, hogy nem sikerült az öreg vonásait tökéletesen megörökítenie. Az öreg modell megszólalt: — Majd belejön az ifiur a festőmesterségbe. Még fiatal ember, nem tudhat sokat. Múltkor Knaus professzor urnák ültem. Egy délután lefestett. Remekül sikerült a kép. Munkácsy ismerte a nagy Knaust, de a fiatalok titánkodó önérzetével nem akarta elismerni magasabbrendüségét. Most, amikor a dicséretet hallotta, méregbe jött és fejére csapta kalapját. — No, elmegyek és' megnézem azt a hires képet. Vájjon ki tud többet kihozni a maga ábrázatából Knaus, vagy én? Ha ő, akkor én leteszem az ecsetet és visszamegyek a gyalupadhoz. Félóra múlva már ott is volt a hires bécsi műkereskedőnél. Egyenesen a Knaus-képet kereste. Nem vol nehéz rátalálni EMLÉKVERS Nincs szebb nyelv a magyar nyelvnél, Szálljon áldás rája. a hatalmas műre, amely az öreg modellt mint furfangos vén bűvészt ábrázolta." A képről ügy mosolygott Munkácsyra az öreg modell, mintha élt volna. Még némi incselkedést is fel lehetett fedezni mosolyában. Bizony, a kép kitünően sikerült. — Gyönyörű — mormogta. — Gyönyörű. Hazament és otthon odavágta hegyes báránybőr sapkáját az asztal lapjára. — Ez aztán kép! — kiáltotta bámuló barátainak. — Aki ezt festette, bátran nevezheti művésznek magát. Belőlem nem lesz piktor már soha. Hazamegyek asztalosnak. Munkácsyt egyik lakótársa vigasztalta meg. Az illető ismerte Knaust. Tudta róla, hogy mennyi küszködés után jutott el az érvényesülésig. Éjfélig magyarázta a bus Munkácsynak' hogy van mód Knaus felülmulására is. Tanulni kell. Tanulni, dolgozni kell éjjel-nappal. Végre sikerült felébreszteni a csüggedő, keményfej ü piktorban az akaraterőt. Hajnalig beszélgetett a két fiatal művész. Amikor aztán megvirradt a nap Bécs városa felett, Munkácsy felkelt ágyáról, kinézett a gyengén violaszinü hajnalba és öklével az ablakpárkányra csapott. — Majd meglátjuk, ki viszi többre, Knaus, vagy én? Nem kellett soká várni. Néhány év múlva Knaus neve teljesen elhalványult Mukáncsy fényes, üstököshöz hasonló pályafutása mellett. RÓZSABOKOR A DOMBOLDALON.... Andante.
