Kis Dongó, 1959 (20. évfolyam, 1-23. szám)
1959-11-20 / 22. szám
í-IK OLDAL (tto nnw^ _ n p<v 1959 november 20. earnmmmmm i————— Kis Dongó regénye A SZÍV CSAK SZÍV MARAD' . . (Folytatás.). — Madaleine! Madaleine! kiáltott föl Dániel feléje rohanva .. . De abban a pillanatban, amint oda rohant, hogy segítsen rajta, - Madeleine hirtelen hátradőlt s a díványra esett, hajmeresztő idegrohammal vívódva. Dániel kiáltására Merlinné fölállott a szomszéd szobában. Cabagnou átrohant a szalonba s utána sietett Blaisot ur is. — Gyorsan segíts! szólt hozzá az orvos. És — egyetlen szót sem váltva többé, mintha szomorú föladatukban ez semmi más nem lett volna, mint egy minden pillanatban várt baleset — elvitték Madelainet. — Dániel, szót se arról, aminek tanúja volt! . szólt hozzá Merlinné, ki szintén kiment. XXVI. Dánielnek rettenetes éjszakája volt, le lévén sújtva attól a gondolattól, hogy mit cselekedett. E különös jelenet után, azt kérdezte magától, hogy mi sorsa lesz már most. Ha habozott volna is elhatározásaiban, minden azt kiáltotta fülébe, hogy itt tovább nem maradhat. Enynyire le lévén előtte alacsonyitva, minő csoda által győzhetné meg őt, ki olyan gazdag, ő, ki olyan szegény s tőle olyan távol áll, szerelmének őszinteségéről, melyet már Madeleine testi hibája is gyanússá tehetett az előtt a szegény beteg elme előtt? Bármily szánalmat várhat is Madeleinetől, hogyan élhessen ezentúl közelében e szerelem feledhetetlen emlékével melyet hallgatással mellőzni képmutatás nélkül most már nem lehet? . . . És Madeleine az ő gyanakvó, büszke leikével hazudni fog az övéinek, megcsalja őket? . . . Dániel, ha eszébe jutott, hogy viszontlássa őt, szembe álljon azzal a gőgös tekintettel, gyűlöletet érzett magában föltámadni, Madeleine és önmaga ellen. El lévén határozva arra, hogy legalább büszkeségét megóvja, abban állapodott meg, hogy megelőzi elbocsáttatását és még aznap beadja lemondását Jean urnák. Anyját majd csak akkor fogja értesíteni, ha mindennek vége lesz. Midőn reggel a kastélyba érkezett, ott megdöbbentő hir várt reá. Amint belépett, arról értesült, hogy Merlinné és Cabagnou egész éjjel virrasztottak Madeleine mellett. Kihallatszó kiáltásokról, rettentő őrjöngésről beszéltek. Dániel első gondolata lesújtó volt. Azt mondá magában, hogy megölte Madeleinet. Azzal a túlzással, mely a szenvedéllyel jár, mintegy rémes álomban látta maga előtt Ma-A “KIS DONGÓ” előfizetési dija egy évre 3.00 dollár. deleinet, amint a tébolyban vivődik s öntudatlanul elárulja az ő vakmerőségét... Abban a pillanatban, amint Jean-Jacques úrhoz belépett, majdnem minden ereje elhagyta arra a gondolatra, hogy bírája elé lép, a ki vádolni fogja. Szerencsére az első szavak, a miket hallott, megnyugtatták. — Dániel, ugyan menjen föl megnézni, fölkelt-e már Cabagnou, szólt hozzá Blaisot. Épp e pillanatban lépett be Merlinné. — Szükségtelen, mondta, — hadd pihenjen. Most jövök a gyermek mellől... — Nos? — Már nyugodtabb. Alszik. —Hát Cabagnou mit mond? A nagymama szomorú arccal, szó nélkül csóválta fejét. Dániel oda figyelt. Megértette, hogy legalább mostanáig, Madeleine önkívülete semmit sem árult el. v. Egész délelőtt várta Cabagnou fölébredését. Végre, tiz óra felé megpillantva őt ablakában, fölsietett hozzá s miután mindent elbeszélt, kijelentette, hogy elmegy innen. — Elmegy? ... Ugyan már! ... mondá Cabagnou. — De megjelenhetek-e előtte azok után, amik köztünk történtek? — Dániel, ha kínoznunk kellene is önt, mégis tovább kell mennünk! viszonzá könyörtelenül az orvos. — Az örvény már tátong előttünk s mi a lejtőn gurulunk lefelé. Fölháboritani, haragját fokozni, ez annyi, mint táplálékot adni lelkének, kényszeríteni őt arra, hogy felejtse el azt a félelmet, mely elméjén erőt vett s mely olyan bizonyosan meg fogja ölni, mint amilyen bizonyos, hogy élek... Az ön bánatával, aggályoskodásával édeskeveset törődöm ... Az efféle regényes érzelmek hamar elpárolognak .;. De az idegesség öl, — Istenem, Istenem, mondá Dániel, — hát ma reggelre nem nyugodtabb már? — Én? ... mondá Cabagnou, szuróan szögezve rá bozontos szemöldöke alól szemeit. — Csak olyan nyugodt vagyok, mint lettem volna azon a napon, mikor Madeleine abban a kocsiban ült, melyet a lovak elragadtak. — De Merlinné asszony azt mondta, hogy enyhült, hogy alszik, viszonzá Dániel, mintegy reményt keresve, hogy belekapaszkodhassék. — Persze! csakhogy tudom én azt, miért alszik! S azt is tudom, ki szerezte neki ezt az enyhülést... De abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy ebből az álomból nem tébolyultan fog-e fölébredni! — Oh, szörnyűség! kiáltott föl Dániel. — Érti hát végre, ugyebár? ... A döntő pillanat elérkezett, folytatá Cabagnou. — Benne vagyunk. Önön áll, hogy akar-e eszközömül szolgálni... Nem tudom, mire fogom hasz-JOHN K. SŐLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8027 W. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI. 1-235S LINCOLN PARKBAN 3200 Fort St. — Tel.: DU 3-1870 nálni s azt sem, hogy hova vezetem mindnyáj okát... Úgy veszem önt, mint a siker egyik lehetőségét — ennyi az egész. Dániel kábultan hallgatta e szavakat s épen felelni akart, midőn éles, metsző, nem is emberi sikoltás hallatszott, mintha kínoznának valakit... Cabagnou fölugrott székéről. — Hallja? ... mondá. S kirohant a szobából. XVII. Madeleine állapota egy hétnél tovább csaknem reménytelen volt. A kastély gyászba borult, minden egyes napon újabb szörnyű rohamok okozván rémületet. De Cabagnou gondos ápolása alatt lassankint csillapodtak, megszűntek a téboly erőszakos tünetei, a rohamok, de csak azért, hogy agyhártyagyuladást hagyjanak hátra, mely a nagyon hosszas agyrázkódtatás követ kezménye volt. E nagy szerencsétlenséggel szemben, mely szükségkép elodázta távozási szándékát, Dániel jóformán nem is élt többé. Megsemmisítette az a könyörtelenül üldöző gondolat, hogy Madeleine bekövetkezendő halálának talán ő volt az oka. Éjjelente eljárt a parkba, fölnézni az ablakokra s lesni a függönyökön« imbolygó árnyakat. Nappal pedig folyvást attól reszketett, hogy kétségbeesettsége elárulhatja titkát. — Szegény gyermekem, te szereted őt! mondá egyszer anyja. Dániel az anyja keblére borult s végre kisírhatta magát. Szerencsére egy havi szorongás után a betegség rendes lefolyásnak indult s gyönge reménysugár villant meg. — Az élete csak egy szálon függ, mondá neki Cabagnou, kihez kérdést intézett, — de ez a szál a,kezemben van! ... Most az öntudat visszatérésére kell nála ügyelni s azt szabályozni ... Két hét múlva, Dániel, vissza fogom adni szabadságát, ha még mindig elkívánkozik ... Ki nem szenvedett, ki nem remegett azoktól a rettentő fenyegetésektől, melyek egy drága lény élete fölött lebegtek? ... Ki nem érezte azt a kimondhatatlan örömet, melyet egy reményt nyújtó egyetlen szó. zár magába? ( Folytatjuk) GONDOLJON AZ ÓHAZÁBAN SZENVEDŐ VÉREINKRE!
