Kis Dongó, 1958 (19. évfolyam, 6-24. szám)
1958-07-20 / 14. szám
1958 julius 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN 7-IK OLDAL A FÉRFIAK SORSA: A NŐ (Folytatás) Nem tudta kimondani jól a nevemet: csak Kelen volt neki a nevem. — Nem tudom, — potyogtam. Nem tudom hova megyek. — Ne menj messzire. — Hát hová? — Csak a kert végibe, ahol a kaktuszok állnak. Elkámpicsorodtam: — Nem adnak ennem. — Viszek neked, Kelen. Mindennap viszek. — Megverik érte. Gondolkozva nézett. — Ha megvernek, elmegyünk. És ha a kerülő megint arra jár, elbuvunk, bokorba. A sirásom elszünt. Hallgatva és gondolkodva néztünk egymásra. Márta abban az időben kis pufi arcú teremtés volt. Matrózgalláros indigószinü ruhácskában járt s térdigérő szoknyácskában. A fejét fiúsán nyirták. És én csak a szemére emlékszem, hogy akkor nagy volt, és tiszta világoskék. Természetre meg vidám volt, mindig mosolygó, mindig ugrándozó, mindig boldog. Abból az időből még csak egy szó maradt meg az eszemben: A parkban egy vastag mohos márvány-obeliszk állt. Két-ember magasságú. Vén tuják és gesztenyefák környezték, szinte el is takarták, örökös volt ott az árnyék kánikulában is. Mártánál bábu van, pirosiszoknyás és göndörhaj u kis bábu. Margitnak hivta a bábuját. A légy rászáll Margitra. Márta elűzi. A légy megint rászáll. — Vigyük a hüsre Margitot, — mondja. Ott nem csipik a legyek. Térünk a hüsre. Látom egyszer, hogy valami zöld aranybogár száll az oszlop tetejére. Nézzük. — Felmászok érte, — mondom. S próbálok mászni. Márta tol. Egy kertészgyerek előttünk megy el gereblyével. Rámszól: — Te, ha meglát az uraság. Nem tudod, hogy siremlék ez? Megszeppenve bocsátkoztam vissza a földre. Márta is fölvette a bábuját. S hogy magunkra maradtunk, tűnődve néztünk össze. , — Halott van itt, — mondottam Mártának. A leányka csodálkozón meresztette a szemét az emlékre. — Mér hal meg némelyik ember? — Mer megöregszik. — Mink is megöregszünk? — Lehet. Megnövünk és megöregszünk. — És te ember leszel? — Talán. Maga pedig aszszony. Márta gondolkodva nézett rám. — Ha én asszony leszek, te leszel az uram. A napfény a szemébe tűzött a tuja-lombokon át. Behunyta. A tenyerét a homlokához emelte. A mondás annyira meglepett, hogy percekig nem is tudtam rá felelni. — Csakhogy, — mondottam aztán a fejőmet rázva, — nem adják ám magát nekem. — Mér? — Csak. — De. — Nem. Mer maga úri fajta, én meg nem vagyok úri fajta. Elgondolkodott. Aztán a fejét rázta: — Én nem leszek másnak a felesége. — Muszáj ám. — Nem. — De. — Nem. Megmondom nekik, és akkor te leszel az uram. Jó? — Jó. De azért mégse adják magát nekem. Márta földhöz csapta a babáját. — Akkor sirunk, és végre beleegyeznek. És máris megtelt a szeme könnyel. Ez a beszélgetés mindig eszembe maradt. Tűnődve néztem rá olykor: lehet-e amit mond? Olykor mély elgyönyörködéssel vélekedtem, hogy lehet. Olykor meg elszomorodva gondoltam: nem lehet. Az erdei história után csakugyan megjelent egy leányka a kastélyban. Paraszt leányka volt, a csősznek a lánya. Kimosdatták, felöltöztették: felfogadták, hogy reggeltől estig játszadozzon Mártával. Engem meg áttettek a csőszhöz. Bizonyosan fizettek értem. Sirtam, ordítoztam. Elszöktem és ott ácsorogtam naphosszat a park kapuja előtt. Egy béres visszahurcolt a csőszhöz. De én megint csak elszöktem. Talán négy napig tartott a keservek ideje, (mikor egyszer megint csak jön értem Ilona asszony: visz a kastélyba. — Mártácska beteg! — mondja könnyezve. Talán meg is hal. Hát csakugyan ágyban a kisleány. Mellette az asszonyunk, meg a fogadott leányka. De Márta csak engem sirt. Nem tudom már mi baja volt. Örvös is járt hozzá. Csak arra emlékszem, hogy valami eperszinü keserű orvosságot hozattak neki a patikából, és Márta nem akarta bevenni. Sirt. Ha erőltették, összeszoritotta a fogát, hánykolódott, rúgott, — nem birtak vele. Végre is azzal vették rá, hogy ha beveszi, visszakap engem játszópajtásnak. Erre beszedte az orvosságot. Hét éves koromban elvitt Ilona asszony a kis falusi iskolába és átadott a tanitónak. — Ne rijj, — mondotta, — délben hazagyühetsz. De ha risz, nem gyühetsz haza . . . Márta érdeklődéssel nézte, amint otthon az Ilona asszony szobájában palatáblára irom az első betüvonalakat. Megkívánja ő is: kér palatáblát. ír ő is. Néhány hét múlva már az AMERIKAI NYELVMESTER Kiválóan alkalmas magántanulásra, az angol nyelv elsajátítására, mert a szavak mellett I ül van tüntetve azok kiejtése is. I. része: Az angol nyelvtan. II. része: Alkalmi beszélgetések a mindennapi életből vett példákból. III. része: Angol-magyar szótár. IV. része: Magyar-angol szótár. Külön rész: Az Egyesült Államok alkotmányának ismertetése. Második külön rész: Polgárosdási Tudnivalók. Harmadik rész: Hasznos tudnivalók és útbaigazítások az amerikai életben felmerülő mindennapi kérdésekben. A szép kötésben lévő 320 oldalas, finom könyvpapirra, n j- « tiszta olvasható betűkkel nyomott könyv ára.............. vó.üU Vidékre 20 cent portóköltség csatolandó a rendeléshez. Kapható a KIS DONGÓ Kiadóhivatalában 7907 W. JEFFERSON AVE. — DETROIT 17, MICHIGAN Minden újonnan bevándorolt magyarnak a legalkalmasabb az angol nyelv megtanulására. JOHN K. SŐLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8027 W. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI. 1-2353 LINCOLN PARKBAN 3200 Fort St. — Tel.: DU 3-1870 ábécéskönyvemet silabizálom otthon. Márta is érdeklődik: ő is silabizál. Újévkor már ő is olvas. A kastélyban csodálgatnak bennünket. — Derék gyerek ez, — mondja az asszony. Mártának nem hozatunk még guvernántot. És a kis Márta valóban tőlem tanult meg Írni, olvasni, számolni, katekizmust, bibliát és mindazt az apró-cseprő tudományt, amire a falusi iskola tanítja az emberiséget. Egy különös szokásáról is kell szólanom. Igen csókos leányka volt. Mindenkit csókolt, ha az arcához férhetett. S mivelhogy én voltam mindig legközelebb az arcához, engem csókolt leggyakrabban. Megölelt néha, és tízszer, húszszor, százszor is megcsókolt. Eleinte nevették ezt a szokását, később sem ügyeltek rá. De egyszer aztán végzetessé vált mind a kettőnkre. Nekem ugyanis mindig jólesett, ha megcsókolt, mert anyám halála után nem csókolt már engem senki. És aztán én is visszacsókoltam, megcsókoltam azt a kedves kis fehér-bársony virágocskát és ő mindig boldogan állotta. Hát egyszer mikor már tiz éves vagyok, ott játszunk egy pádon a parkban, ő egyszercsak átfonja a nyakamat, és megcsókol. Én is átölelem és visszacsókolom, ő megint és megint. (Folytatjuk.) AZ ÉNEKESNŐ — Almikor énekelek, könnyek jönnek a szemembe. Mit tehetnék, hogy ne könnyezzek? — Dugj vattát a füledbe s akkor nem hallod, milyen rémesen énekelsz. Dr. Gáldonyi Miklós ORVOS . 8001 W. JEFFERSON AVENUE (West End sarok) a Verhovay Ház földszinti helyiségében. Nappali telefon: VInewood 2-0965 Éjjeli telefon: LOrain 7-7998