Kis Dongó, 1956 (17. évfolyam, 1-24. szám)

1956-11-20 / 22. szám

1956 november 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 7 IK OLDAL A FÉRFIAK SORSA: A NŐ (Folytatás) A leány mintha meghallot­ta volna a szivem kiáltását, bá­joskán elkomolyodott. A töb­bire pillantott, akik márkáz állatorvos tudatlanságát sza­­pulták, — s mintha meg akar­ná lopni az alkalmat, halkan, bizalmasan kérdezett: — Meddig marad? — A faluban? Bizony már ma délután el akartam utazni. Nem alhatok a békáktól. — Hát elutazik? — Nem. Ebben a percben tö­kéltem el, hogy nem. — Tehát marad. És meddig marad? — Meddig? Nem tudom. Ismét a beszélgetőkre villant a szeme. És ismét bizalmasan suttogott: — Valamit szeretnék mon­dani . . . S mondta volna is, de hogy újra a beszélgetőkre pillantott, benne rekedt a szó. — Tessék még pogácsa, — szólalt meg hangosan. A papnak is kínált: — Nincs más, tessék. Mert a második tál pogácsa volt, s azt is csaknem mind el­fogyasztottuk. A vakasszony mentegetőd­­zött is: — Pesten tudom nem igy élnek. Dehát faluhelyen csak igy szoktunk. Ezt Ilka sütötte. Megértettem, hogy az Ilus­­ka keze mért keményebb, mint a lányoké szokott lenni. A “KIS DONGÓ” előfizetési dija egy évre 3.00 dollár. — De én egy kis mézet en­nék még! — mondotta szin­te rendelkező hangon a tanító. Uuska.'adj egy kis mézet. Ez az adj szivén vágott. Mit jelent ez? Rokonok? Bizonyára, rokonok. Iluska legott fölkelt, s rám­nézett mosolyogva: — Magának is? — Köszönöm, — feleltem tagadón, — ha magát látom, nem kívánhatok mézet. A tanitó elbocsátotta a füle mellett a mondást, vagy nem értette. Ilkának azonban meg­­rezdült a szemepillája, de még a vakasszonyé is. A tanitó aztán Ilkához is in­tézett néhány kegyes kérdést, hogy megérkeztek-e a kóták, amiket a Szilágyi-lányok a szomszéd faluból kérettek, és hogy közte van-e a Szabady­­induló? A hangja bántott: hogy egy lánnyal úgy beszél, mint vala­mi iskolásgyerekkel. De hátha jegyesek is?! Ez a gondolat tüzet nyílként csapott a szivembe. Jegyesek szoktak ilyen bizalmasok lenni. Keserűség nehezült a mel­lemre. Csak az érezhet olyan keserűséget mint én, aki elá­sott kincset örököl, s mikor fölvenné, azt látja, hogy más valaki megelőzte. Ránéztem a kinai szabású ábrázatra és ugyancsak fékez­nem kellett a nyelvemet, hogy újabb fullánkos • megjegyzést ne mondjak. Dehát nem tanácsos. Még el­lenem bosszankodik, s a pap is a pártjára kel. Aztán szó szó­ba, a vége az lesz, hogy ott a lány előtt lehúzza rólam a ka­bátját, a pap meg a csizmáját. Másfelé iparkodtam terelni a gondolataimat. Körülpillan­tottam az alacsony gerendás szobán. A falon régi acélmet­­szetü képek, fenyőtobozzal dí­szített rámákban: a “Vadász temetése”, “Szarvasok a hó­ban”, “Mátyás vitézjátéka”. Egy zöldposztós vadásztáblán avult kürtök, tarisznyák és va­lami öt vadászpuska. A szek­rényben könyvek. Vájjon mi könyvek? Bizonyára Jósika re­gényei, Poméry novellái, régi divatlapok, meg erdészeti lapok és vadászlapok. A társaim nagy hahotával nevettek valamit. A pap az asz­talra csapott, s harminckét foggal nevezteti. Látták raj­tam, hogy nem figyeltem rá­­jok, hát Lipóczy nekem is el­mondta, hogy a múlt héten vá­sáron járt, a lovát adta el ott, és egy hamisított forintot ka­pott a többi között. A szolgája elkérte a forintot, hogy majd segít a bajon. — No ha elváltod, fele a tied. A szolga vett ötven krajcá-i ron egy tajtékpipát, ő meg vett egy összehajtható méter-mér­téket. A pipáról kiderült, hogy babliszt, a méteren meg Szilá­gyi konstatálta, hogy két ujj­nyival rövidebb, mint az igazi. — Semmi se igazi ma már! — mondotta bosszúsan az er­dész. S újra nevettek. Ilka visszatért. Egy tányérka lépes mézet tett a tanitó elé. . — Ki látott már vacsora után mézet? — mondotta tréfásan. S visszaült a helyére. Újra kezdtem vele: — Az előbb kótákról beszél­tek. Maga is zongorázik? — kérdeztem szomorúan. — Én nem igen, — felelte Ilka szégyellősként, — de öreg­anyám virtuóz. A vaknő mosolyogva pislo­gott és hervadt levélszin arcán két piros folt jelent meg. — Nono, — mondta szemér­mesen, — a pesti urak Liszt Ferencet is ismerik. A leány azonban erősködött: — Majd hallja őt, hallja ... A tanitó letette a mézes ka­nálkát, és a széken megdőlve nevetett. — Ilka danolni szeretne! Mi­lyen ravasz! Milyen ravasz! A leány elpirultan tiltako­zott: — Eszembe se volt! — De milyen ügyesen ra­­vaszkodja elő az alkalmat! — Nohát csak azért se fogok ma! A nevetésre és Ilka röstelke­­désére a pap is abbahagyta az erdésszel a beszélgetést. A fi­gyelme ránk fordult. — Micsoda? Nem dalolsz? I Márpedig a művész urnák hal­lania kell. Véleményt kérünk tőle. JOHN K. SZŐLLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó t Detroitban 8027 VV. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI. 1-2353 — Különben a nagy ügyből nem lesz semmi, — tóditotta a tanitó. — Hogy mi az a nagy ügy? csak másnap értettem meg.. — Ma nem danolok, — felel­te Ilka duzzoggva. Nincs na­pom. S hogy bosszúsan, szé­­gyenkezően nézett azzal a cso­dás kék szemével a tanítóra, én csak álmélkodtam rá. Hol az a festő, aki azt a né­zést megörökitse! Nincs az a Ticzián, nincs az a Botticselli! Pedig az a duzzogó szem is szin és szin, vonal és vonal, talán­­talán színes fényképezéssel le­hetne ... — Nohát egy kis muzsikát asszonynéni, — szólt kérőn a pap. S a leány is derültre változó szemmel: — Muzsikát nagymamuka... S megölelte a vak nőt, odave­zette a kláviszhoz. Már értettem, hogy miért zengett a klávisz a jövetelünk­kor? A szegény vak nő előre tudta, hogy jövünk: gyakorolt. Megtapintotta a székvállat, s leült. Eltapintott az avassár­ga billentyűk fölött is. Aztán fölemelte az arcát, mintha a magasságból szedné az inspirá­ciót. (Folytatjuk.) LEÁNYNÉZŐBEN — Dolgozni nem szeretek, jö­vedelmem nincs, teljesen árva is vagyok, de beteges nagybá­tyám özvegyember és nagyon gazdag és hetvenhat éves, én leszek az egyedüli örököse. Le­gyen a feleségem Micike. — 'Bocsásson meg Imre, de akkor inkább a nagybátyjához megyek.---------------------------­A szorgalomból szerencse lesz. SZERETETTEL KÉRJÜK ÖNT ha hátralékban van elő­fizetési dijával, szivesked* jék mielőbb beküldeni, mert lapunkat csak annak küldhetjük, aki az elöfize tési dijat lejáratkor me® fizeti. A “KIS DONGÓ” előfizetési dija egy évre 3.00 dollár. Minden amerikai magyarnak nélkülözhetetlen! LEGÚJABB ANGOL-MAGYAR LEVELEZŐ ÉS ÖNÜGYVÉD Útmutató mindennemű meghívások, ajánlatok, köszönő, kérő, baráti, szerelmes és ajanló levelek írására. Továbbá okiratok, szerződések, folyamodványok, bizonyítvá­nyok, nyugták, kötelezvények, kérvények, meghatalmazások, vég­rendeletek, kereskedelmi, üzleti, eljegyzési, esküvői, jókívánságokat, ! vigasztalást és részvétet kifejező, megrendelő levelek, apróhirde­tések és sok más a napi életben előforduló ügyekkel és események­kel kapcsolatos leve'ek és iratok megfogalmazására. Ára $150, postaköltség 20 cent, összesen $1.70 Ezen 28b oldalas levelező segítségével angol levelezését könnyen elintézheti. Megrendelhető A KIS DONGÓ kiadóhivatalában

Next

/
Thumbnails
Contents