Kis Dongó, 1953 (14. évfolyam, 2-24. szám)
1953-12-05 / 23. szám
1953 december 5. KÍS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL Ha élclapunkat, } mint mutatványszámot kapta s azt akarja, hogy a “Kis Dongó — Clean Fun” havonta kétszer megjelenő élclapot önnek rendszeresen küldjük, legyen szives vágja ki és töltse ki a lapunk utolsó oldalán lévő “Előfizetési felhívást” s küldje be az előfizetési díjjal együtt címünkre. Mutatványszámokat azoknak küldünk, akiknek cimét ismerőseik, barátaik nekünk beküldik azzal, hogy érdekli őket az élclapunk. így a mutatványszámot fogadja szívesen s azzal, hogy egy jóismerőse, barátja gondolt önre 8 örömet akar azzal Önnek szerezni, hogy alkalma legyen megrendelni s a lapot olvasni. Ha megrendeli sok élvezetes, vig órát fog Önnek szerezni ez a lap, mint annyi sok más olvasónknak. Hisszük, hogy Ön is csatlakozni fog olvasótáborunkhoz s megrendeli Amerika egyetlen magyar nyelvű élclapját. Majd idegesen csapott ki egy ötöst. — Nyomdahiba ne legyen benne — kiáltá egy diktátor dölyfösségével. — Mennyi is már? ... Hét. Ugy-e hét? Itt van még a többi. Istenem, Istenem, hát érdemes apának •lenni? Nyögve olvasta le a hiányzó részt, vette a kalapját, megszorongatta a kezemet, az ajtónál még egyszer visszafordult és igy szólt: — Aztán, ha valami akar lenni, uramöcsém, itt vagy a [minisztériumban, csak nekem szóljon. Az egész vármegyét ezzel a mondattal dolgoztatta. Mert rengeteg ügye-baja volt mindig: a pertárban, a telekkönyvnél, az árvaszéknél; dijnoknak, írnoknak, apró tisztviselőnek mindig tudott adni valami privát munkát. Minden héten bejött Paróczról kis vedlett csézáján és beszaladgálta a hivatalokat, hogy ott megsürgesse a dolgait. Nagy művész volt a zaklatásban. Mindenki félt tőle 6 éppen ezért teljesítette, amit; kívánt, pedig tudták, hogy a fizetség mindig az: ‘“Ha valami akar lenni itt vagy a minisztériumban, csak nekem szóljon.” Én még nem ösmertem eléggé, nem tudtam mit vettem a nyakamba a tizenkettedfél forintjával. Minden héten feljött tudako zódni, mikor jelenik már meg a kitagadás. Hétközben is beküldte a béresasszonyt vagy a kasznárját s csak annyit irt egy cédulára: “Mi lesz már?” (Éppen az bosszantott a legjobban.) Hát az lesz, — üzentem neki — hogy még azóta nem jelent meg a Hivatalos Hirlelő. Ez ugyanis nem volt időhöz kötött folyóirat, hanem csak akkor jelentettük meg, mikor a vármegyében annyira felgyűlt a körözés alá eső gazemberek, elveszett ökrök és talált lovak tszáma, hogy betöltötte a két oldalt. A viceispán, aki mindig attól félt, hogy egyszer majd napilappá találjuk magunkat kinőni, kevély volt rá, ha a lap sokáig nem jött. (Jó tisztviselő voltam: szerettem örömet okozni fölebbvalóimnak.) Hanem aztán egyszer csak megjelent a “Hivatalos Hirlelő” és nem volt benne a Paróczy nyíl atkozata. Elfeledkeztem róla. Nosza, ott termeit nyomban a tekintetes ur rettentő lármával, az egész megyeháza csattogott tőle. — No szépen vagyunk!. — kiabálta. — Mi történt az én pénzemmel? Nem olyan jó az én pénzem, mint a másoké? Hát még a tulajdon fiát jsem tagadhatja ki az ember ebben ■az országban? Botrány, gyalázat! Valahogy sikerült lecsillapiítani; megmutattam neki a pénzt az aktával együtt, bocsánatot kértem a feledékenygégémért, megígérve szentül, hogy még ma beadom a nyomdába. De bizony csak megint eltemetődött az eszemben, pedig időközben kétszer is találkoztam Károllyal, ki közel a megyeházhoz bérelt egy szegényes (lakást. Csak akkor ütöttem mérgesen a homlokomra, mikor úgy nyolc nap múlva egy délután ismét begurult az öreg s elém 'állt, apró szúrós szemeit rám [meresztve: — Nos? — Leadtam már, kérem alásan — mondtam ijedten (s egy kissé talán el is pirultam a füljlentésre) azóta ki van nyomva. — Helyes, — szólt megelégedetten — nagyon helyes. Megveregette a vállamat és eltávozott. Szilárd, erős léptei kevélyen kopogtak a kövezeten. (Hanem most már — gondoltam magamban — csakugyan leviszem azt az átkozott pénzt, beadom az iktatóba s kiszedem legott a közleményt.) De még előbb vagy egy félóráig piszmognom kellett valami aktával. Akkor aztán igazán zsebre vágtam a tizenegy forintot az Írással' és éppen megyek lefelé a lépcsőkön, mikor szembe jön velem az öreg lihegve, kipirosodva, mfint a bazsarózsa és egy kis szőke fickót cipel a karján, ki makrancosán kalimpál a lábaival. — Éppen önhöz jövök — szólt izgatottan. — Hozzám? — dadogtam — hisz már ki van nyomva, kérem. — Hm, hm... de menjünk be, kérem, a szobába. Uccu, kis ember, most már leteszlek, itt már nem romlik a méhecskéd. A fiú kezében egy ostor volt s amint ott tipegett az öreg Imellett, végig a hosszú ámbituson, meg-megsuhintóttá vele: “Gyű te, Sármány, gyű!” A “Sármány édesdeden morgott a nagy bozontos bajusza alól: “Ejnye, mákos kutyka, hát a nagyapádat teszed lóvá.” A napfény aranyos sávokban ömlött be a folyosó ablakain. A hajdúk sarkantyúja vígan csengett, a kis ostor csattogott. — Hová megyünk? — kérdezgette váltig útközben, kíváncsian forgatva szanaszét a kis buksi fejét. — Istállóba megyünk? — Nem, fiam, ehhez a bácsikához megyünk. Sehogysem tudtam elgondolni, mit akarhat. — Nagy baj van, kedves uramöcsém, — kezdé odabent is hangja egyszerre alázatos, iszelid lett — hát csakugyan ki van nyomva már az izé? ... — Igen, már ki van nyomva. Az öreg fejét vakarta kedvetlenül. — Ejnye, ejnye, hogy lehetne azon segíteni. — Sehogy. Azon már nem Jehet segíteni. — Pedig annak nem szabad megjelenni. — De hát mi történt? — Az történt kedves uramöcsém, hogy megtaláltam ezt a gyermeket. Én találtam meg. Azaz, hogy ő talált meg. Azaz, hogy egymásra akadtunk.' — Hát ez a kis fiú talán ... — Igen, ez az. Apró fickók játszottak egy kapu előtt, ötenhatan, amint itt a megyeházánál bekanyarodom. — Egyszerire csak elémbe áll az egyik, képzelje csak, szóról-szóra igy szólít meg: “Ember-bácsi, azt mondják ezek a gyerekek, hogy te az én nagyapám vagy.” Ránézek, megösmerem rajta a Károly gyermekkori vonásait, de mindegy, ellököm. “Takairodj utadra.” Erre szembe álli velem, adta kölyke, s visszafelesel: “Ne lökdösődj bácsi, mert visszalöklek!” Kiesett szememből a könny ... Meglágyultam, ember vagyok. Hát mondom neki: “No, és mit akarsz?” Bátran a szembe néz: “Cukrot (akarok tőled, ha a nagyapám vagy.” A kisfiú éppen ebben a pillanatban döntötte fel a kalamárisomat, felágaskodva az Íróasztalig és élénken közbeszólt: “Nini, lekvár!” — Mordirozom adta gyereke, Skiáltott fel vidáman az öreg. (Megtetszett neki a csíny.) No, no, nem tesz semmit... nei 'ijedj meg, nem bánt a bácsi. Hát mondom, igy történt kedves uramöcsém. Nem állhattam tovább, kibuggyant a könny a szememből, fölkaptam, la gyereket, össze-vissza csókoltam és azóta viszem, viszem, többé vissza sem eresztem. Mert ilyen gyereket még anya nem szült. Nézze meg ezt a fiüt, ezt a növést, azokat a szemeket. Fordulj errefelé fiacskám! — Kedves jószág, valóban... — Ugy-e, ugy-e, — vágott közbe elérzékenyülten — annak a közleménynek most már nem szabad megjelennie. Van-e 'erre valami mód? — nyöszörögte félénken. — Óh igen, van egy. Más 'lapot nyomatni. Nyakamba ugrott örömében. — És mibe fog kerülni? — kérdé izgatottan. — Körülbelül negyven forintba. Majd elcsinálom én azt már. — Amibe kerül, abba kerül, — kiáltá — csak tessék azután megmondani és én köszönettel kiegyenlítem. Hát bizhatom, hogy nem lát napvilágot? — Olyan bizonyos, mint hogy most a nap süt. — Isten önnel hát. Gyere no, kis pajtáskám, fogd meg a kezemet ,igy ni... Ajánlom magamat, kedves uramöcsém. És ha valami akar lenni itt vagy \x minisztériumnál, csak nekem Szóljon. — Köszönöm. Sejtettem, hogy ezzel ki vagyok most már fizetve. S valóban, az öreg soha azóta felém sem jött, az utcán kikerült, a társaságban megszökött előlem. Azt hitte a vén ember, ő tartozik nekem negyven forinttal, pedig voltaképen én tartoztam neki tizenegy forint ötven krajcárral. APAI OKTATÁS — Soha se igyál többet a kelletténél, fiam—mondja az apa, amikor kilépnek a kocsma ajtaján. Mert látod ott a sarkon azt a két férfit, ha sokat ittál volna, most négyet látnál. — De apám, a sarkon csak egy férfi áll.--------va.ja-'-------MOST MÁR KETTEN VANNAK — Gyere ide, nézz a tükörbe... Mit látsz? __ ? ? ? — Egy csacsit. — Nézzél te is be s akkor te kettőt fogsz látni. TÖBBEKNEK. Ha sztrájkol vagy munkanélkül van és előfizetése esedékessé válik, Írjon egy póstakártyát s mi halasztást adunk az előfizetési dij beküldésére.
