Kis Dongó, 1951 (12. évfolyam, 7-23. szám)

1951-09-05 / 17. szám

1951. szeptember b.

KTS DONGÓ — CLEAN FUN

5-IK OLDAL

Meghajtottam magamat az öreg ur előtt s először életemben gyújtottam rá az ő jelenlétében egy rengeteg nagy szivarra, a legnagyobbra, amelyet a trafikokban föl tudtam hajhászni.

— Nem parancsolsz csibukot? — kérdé apám a lehető legkomolyabban.

— Köszönöm! — felelém meglepetten, — csak kávéházban szoktam csibukozni. (Odahaza mindig kávéházi hősnek adtam ki magamat, pedig tudták, hogy csak kávémérésbe járok. Csibukozni azonban még nem mertem.)

Rohantam délután az iskolába. Éppen számtan óra volt. Ezt persze arra fordítottam, hogy szivem egyetlen ideáljának megírtam az apai beleegyezést. A föltételt szégyeltem bevallani. A tanár észrevette, hogy valamit firkálok. Különben is “pik”-je volt rám. most is rögtön kiszólitott. Nevetséges, egy embert, aki családot akar alapítani, a számtanból kérdezgetni! Rossz osztályzat, szekunda lett a vége s komoly figyelmeztetés, hogy ha nem igyekszem, meg fogok bukni a számtanból.

Nyomorult szekunda, mely szerelmi boldogságomnak útjában állsz, mit tegyek veled? Most már fucs a “jó.” Legjobb esetben elégségesre lehet kilátásom. A világ elsötétült előttem. Kellemes boldogtalanságot kezdtem érezni. Az iskolából haza mentem uzsonnázni, de a kávét (melyből máskor három csésze is kevés volt) most tüntetőleg messze el toltam magamtól; aztán kimentem a

Memento Mori

Gondoljon a családjára,

Ne jusson az özvegy, árva, ínségbe és nyomorba,

Ha ön szemét lehunyja.

Akár felnőtt akár bébi, Mindegy, hogy nő, avagy férfi, Ha még nem tag. lépjen be:

A Ref. Egyesületbe.

Kötvényekben válogathat, Felnőtteknek van itt vagy hat-Különböző módozat,

Tetszés szerint választhat.

Gyermekének szintén vehet, Olyat, amilyet Ön szeret,

Húsz év múlva kikapja:

Mehet majd a Collegeba.

Jöjjön el az irodába Veres szervező ott várja;

Ha netalán nem jöhet?

Ö házába elmehet.

írjon neki postakártyát,

Vagy vegye a telefonját,

Jöjjön azonnal: Halló! Biztosításról van szó.

Szervező ur kapja magát, Nvergelve szép ‘Chrysler’ lovát, Nyomban ott fog teremni, Biztosítást megkötni.

VERES JÓZSEF, szervező, 7907 West Jefferson Ave., Detroit 17, Michigan, Telefon: VInewood 2-4184.

kertbe s ott a tó békáit dobáltam, a falevelek természetesen zizegtek, a távolból egy pásztorfurulya andalító hangjai okvetlenül hallatszottak volna, de

egy honvéd a szomszédban trombitálni tanult s elnyomta a furulyát. Mikor már oly sötét lett, hogy nem tudtam megkülönböztetni, hogy ami mozog, az honvéd-e vagy béka, hazamentem, meglehetős ábrándos hangulatban és nagyszerű boldogtalanság fájdalmával szivemben.

Föltekintettem imádottamhoz, aki a harmadik polgári iskolai osztályba járt s éppen fizikát tanult. Elmondtam neki, hogy szeretem, hogy szekundát kaptam, hogy őrült “pech”-em van, nem tudok jót kapni akárhogy tanulok is, apám és tanárom összeesküdtek boldogságunk ellen. Ez az ebédlőszobában volt, a mama ott kötött az asztal mellett s azt hitte, hogy én Annácskának a fizikát magyarázom. (Magam se értettem hozzá.) A szalonban az idősebbik leány, Aranka, a zongorán egy Székely-féle ábrándot játszott, a “Napfelkölté”-t (óh kegyetlen, mikor az én napom örökre lenyugodott). A fizika-magyarázatnak az lett a vége, hogy Annácskának azt az ajánlatot tettem, haljunk meg.

Nagyon tetszett neki a gondolat, — hála a sok regénynek, melyet én cipeltem neki. De mégis kijelentette, hogy előbb engedjem meg neki letenni a vizsgálatot, jobb mégis egy jó bizonyítvánnyal meghalni, mint anélkül. Aztán meg a mama megígérte, hogy elviszi őt a jogászmajálisra, az első majálisra életében, aztán nem bánja, haljunk meg együtt, de valami nagyon szép halált gondoljak ki.

Távoztam, komoran és sötéten, mint a mesék kisértetei. Rakásra írtam a boldogtalanságtól duzzadó és bömbölő verseket, alig győzték otthon a megyémbeli lapok közölni. “Hozzá,” \Ő,” “Anna emlékkönyvébe,” “Ha meghalok.” Erre az utóbbira még tisztán emlékszem (persze valamennyit kívülről tudtam) s ezennel sietek szerencsétlenné tenni vele az olvasót;

Ha meghalok, hova temessetek, Megmondom én, szegény jó

emberek.

Lelkem fölött nincsen

hatalmatok,

Az szárnyat ölt s örök honába

tér;

De testemet, habár hideg,

fagyos,

Ne vigye ki egy döcögő szekér. Részvétlen bámul útközben a

nép,

S mondja: “Ej ni, az egyik ló

be szép.”

Ez a ló különösen tetszett nekem, ezt a ló-befejezést nagyszerűnek tartottam. Az olvasó bizonyára nem kiváncsi, hogy igy ellensége lévén a rendes polgári temetésnek, voltaképp minőt óhajtottam s azért meg is mondom, hogy a Fidsi-szigetek emberevői gyomrába óhajtottam eltemettetni, abban bízván, hogy majd azok lakomát csapnak hamvaimból. Hanem ez versben nagyon szép volt.

Annácska keserves zokogások közt olvasta verseimet,, e mellett viruló színben volt s kitűnő sikerrel letette a vizsgálatot. Ez fájt szekundán borongó bus lelkemnek.

Eljött a majális, úgy junius vége felé. Annácska gyönyörű volt ruhájában, fehér virággal fekete hajában. Persze a legtöbbször velem táncolt. Folyton táncolt, kacagott, egész udvar volt körülötte, mindenki számára volt egy szava, egy tekintete.

— Hogy tudja magát tetetni, — mormogám egy sarokból szemlélve őt, — csupa élet, csupa vidámság s ez ártatlan lény fölött ott borong a halál sötét árnyéka. (Ez a kifejezés annyira megtetszett, hogy rögtön noteszomba jegyeztem.) Oda léptem.

— Jó kedve van, Anna? — szólék tompán.

— Hogyne! Amint látja, kitünően mulatok.

— Szabad egy fordulóra kérnem, — susogám fagyos mosollyal.

— Csak a negyediket kaphatja.

— Ám legyen! De addig is meg ne feledkezzék.

— óh dehogy, csak álljon jó közel.

— Nem a silány táncról, — hörgém, — hanem a halálról.

Ezt már nem is hallotta, mert a mamához szaladt, aki a virágját igazította meg.

Vártam a negyedik fordulót. Egy szép keringőt húztak a barna fiuk, átöleltem a kipirult Annácskát s gyakorlatlan lábaimat óvatosan a lépésekre igazítottam. Egy darabig csak kelebóláltam valahogy, kipkop, csisz-csosz, kip-kop, csiszcsosz ... bumm, puff... Kelevéz Muki elforgott mellettem a lábaival, én beleakadtam a hórihorgas lábába s a földre buktam ... Annácska utánam. Lett nagy riadalom. Én halálsápadtan emeltem föl őt, ő sirt, helyére vezettem, a kisujját fájditotta, mert megbicsaklott. A mama kirántotta kezeim közül s én annyira lefőzve álltam ott, mint egy vén nőgyülölő, akiről ötven esztendős korában kisül, hogy — nő.

— Hogy lehet valaki oly hal-I CLEVELANDI T. OLVASÓINKHOZ

ZVOLENSKI ISTVÁN TESTVÉRÜNKET,

8120 Holton Avenue Cleveland 4, Ohio

megbíztuk előfizetések szerzésével és a régi előfizetések kollektálásával és az általa felvett előfizetések nyugtázásával.

Kérjük támogassák őt nehéz munkájában.

Kis Dongó Kiadóhivatala

latlanul ügyetlen! — szepegé.

— Ne törődjék e hitvány föld köznapi baleseteivel, hisz csak pár nap választ el bennünket egy nagyobb bukástól, — a halál feneketlen örvényébe való bukástól.

— Ugyan ne papoljon nekem ilyen szamárságokat, — felelt bosszúsan.

Hátratántorodtam. Papolás, szamárság, ez eperajkakról. Ezt még nem volt szerencsém hallani. Tehát a kisasszony nem akar meghalni? No jó! Csakhogy akkor én se vagyok bolond meghalni. Még csak az kellene, hogy egyedül haljak meg. Ott hagytam a hütelent s kimentem friss levegőt szívni. Bosszantott az, hogy cserbenhagyott; olyan jól benne voltam már a hangulatban és olyan jól esett boldogtalannak lenni. És verseim is mind kárba vesztek! Az ördög vigye el a dolgot, már most mi fölött búsuljak? A romantika véget ért, megszűntem boldogtalan szerelmes lenni, vagyok szekundás diák.

... De nem vagyok ám! A bizonyítványban a számtanból jót hoztam haza. Apám kezébe veszi, megnézi s igy szól:

— No fiam, most már megházasodhatol.

Elnevettem magamat, kezet csókoltam apámnak s kértem, hogy ne haragudjék ostobaságaimért, többet sohasem affektálok. A tánclépéseket pedig úgy megtanultam, hogy két év múlva Annácska lakodalmán, ahol is én voltam a legkitartóbb táncos, közbámulatot keltettem.

*

Húsz év után az utcán sétáltam, mikor egy termetes, elhízott asszony megszólított.

— Kihez van szerencsém? —■ kérdeztem.

— Ugyan, hát nem ismer meg engemet? — én vagyok Annácska, akivel együtt akart meghalni.

— Asszonyom, ön összetéveszt valakivel, — feleltem és sietve elrohantam s arra gondoltam, de okos volt apám, a mikor nekem a házassághoz annak idején föltételt szabott meg.