Kis Dongó, 1950 (11. évfolyam, 1-16. szám)
1950-06-05 / 13. szám
1950. julius 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 7-IK OLDAL Kis Dongó regénye MISKA BÁCSI CSINTEVÉSEI (Folytatás) Egy vasárnapi napon majszterné asszonyom nagy ebédet főzött; az öreg legénynek, Mártonnak volt nevenapja. Egy irtóztató nagy üstben volt feltéve a káposzta, konc és szalonnabőr is volt beletéve elég. Majszterné a szalonnát zár alatt szokta tartani a fiókban, s azt soha nyitva nem felejtette. Hanzival e napon nagyszerű haditervet főztünk ki, hogy lehetne a fiók tartalmát megdézsmálni. Én benn voltam a konyhában, ő meg kinn a folyosón elorditotta magát: “Majszterné asszonyom, jöjjön hamar!” A jámbor asszony azt hitte, hogy a szomszéd háza ég, s futott ki, mindent elhányva kezéből; hogy mi baj? Hanzi persze valami olyast mondott ' neki, hogy most ment erre a szomszédasszony, s azt izente, hogy köszönteti; mig ő aztán Hanzit hajigálta a sodrófával az ijedtségért, azalatt én gyorsan kihúztam a szalonnás fiókot: . . . hanem elébb el kell beszélnem a piros topán~káim históriáját. Hát azokat én egyetlen egyszer sem húztam fel a lábamra, mert az első nap, hogy kitettem a polcra, azok onnan hírmondás nélkül elvesztek. Kerestük, hajhásztuk, nem kerültek elő; utoljára a majszterné azt mondta, hogy bizonyosan a koldusasszony volt itt, az vitte el. Hanem én sohasem bírtam elfelejteni az én piros topánkáimat: bár legalább egyszer belemehettem volna velük a sárba, hogy megverhettek volna miatta; bár legalább azt a szép patkót, ami rájok volt ütve, ne lopták volna el velők. Hát amint most a szalonnás ládába nézek, mit látok a fenekén: az én piros topánkáimat! Majszterné aszszony gondolta magában, hogy majd ha a fia hazajön, jó lesz annak; úgyis cserében járunk, miért ne cserélnénk topánkát is? Mit csináljak most? Ha viszszalopom a lábtyüimet, ha felfedezem a titkot, még engem lazsnakolnak el, hogy mit kerestem a más ládájában; a gazdasszony már csoszogott visszafelé, hirtelen egyet gondoltam, kikaptam az egyik topánt, beledugtam a fazék káposztába, s azzal osontam kifelé, mintha ott sem lettem volna. Délben gömböc volt az egyik étel, a másik káposzta. Én iparkodtam a lisztgolyóbisokkal megtelni, a publikum többi része a káposztára tartogatta magát. Egy mély, öblös, kétfülü tálban hozta azt fel majszterné asszonyom, csak úgy fortyogott még most is, és letette az asztal közepére. Az öreg legény, az asszony kedvence, kinek különben is nevenapja volt ma, szokott mindig legelőször a tálhoz nyúlni. Most is kezébe markolá a nagy fakanalat, melv a tál közepébe volt dugva, s egyet kavarintva vele annak savanyu tartalmán, hogy a legnyomatékosabb koncot, mint amely rendesen őt illeti, meglelvén, kimerítse. Meg is leié és kiemelte azt, kanalára akadván, de mekkora lön az egész frequentia elszörnyedése, midőn a napvilágra emelt koncban egy piros szatytyáncipőt ismert fel, újdonatúj vaspatkóval a sarkán, ugyanazt, amit oly soká kerestünk hiába. — Tyhaj! Zatraczéna! — orditá el magát az öreg legény, — elrettenve az ilyen ételtől, amilyet még soha sem sülve, sem főve nem látott megenni, s amint nyitva volt mellette az ablak, kiröpité rajta kanalastul együtt, utána a cifra tálat, egész hétre való tartalmával s kicsinyben múlt, hogy maga is utána nem ugrott ijedtében. — No, Miska, most csakugyan hátul kötik a sarkadat, — gondolám magamban. — Csalatkoztam, majszterné aszszonyom egy szót sem szólt ellenem, s attól a perctől fogva oly nyájasan bánt velem, mint a galambtojással. Később a topánjaim is előkerültek; az egyik felének ugyan kifőtt már a leve, s biz az nagyon kétséges szint kapott, fél óra hosszat fővén savanyított káposztában szalonnabőr közt, hanem azért elviseltem én azt. — Mikor a bátyámuram két esztendő múlva értem jött, nem győzött dicsérni' előtte az áldott lélek, hogy milyen jó szelíd fiú voltam, soha senkinek nem vétettem, még meg is siratott, mikor eleresztett. IV. Szegény öreg rokonaim nem várhatták végit a kéthónapi vakációnak: e 1 h a t á r ózták, hogy leküldenek a minden tudományok hazájába, aho! ingyen lehet az emberből tudós és derék ember; tudnivaló, hogy Debrecenbe. Ott volt a nagybátyámnak egy régi ismerőse, professzor, ahhoz irt ; egy levelet mellettem, hogy viselje gondomat és ha valamit csinálok, csak verjen meg jól, I azzal felültetett egy hosszú matyószekérre, mely tizennégy mázsát szállított Debrecenig, nénémasszony belevarrt a zsebembe egy lázsiás tallért, rám parancsolva keményen, hogy azt ki ne bontsam onnan soha, csak a legvégső szükségben. Én persze arról nem tehetek, hogy amint a debreceni lacikonyhán megláttam, hogy sütik a jó friss cigánypecsenyét, akkor mindjárt utolért az utolsó szükség. Nem akarom elejétől végig elmondani, micsoda gonosz fickó voltam diák koromban; még elrontanám vele az ujabbkori fiatalságot, melyben pedig igen szépen kezd már a pezsgő vér illedelmes káposztalévé civilizálódni; kiválogatom csintevéseim közül azokat, amikből nem lesz aztán baj. Nem magyarázom meg, hogyan szoktuk a kerítéseket elhordani tél viz idején, szűkén osztott fütőkészleteink pótlására, s hogy vittük el egyszer magát a gazdát is abban a kis faépületben, amiben egyszerre csak egy ember szokott megjelenni? arról sem beszélek: micsoda utakon szökdöstünk ki a kollégiumból, zárt ajtók és kóválygó esküdtdiákok dacára? hogy taszítottuk bele egymást a vásárra kitett mézeshordóba könyökig? hogy vettettük fel télen a kalácsos kofát a melegedő fazékkal? hogy laktunk jól cseresznyével egy hamis máriásért hatan egymásután, s végül mégis megmaradt a máriás? Azon gonosz tetteket sem említem, miket kegyes tanáraink ellenében elkövettünk, hogy falaztuk be egy éjszaka simára az auditóriumba vezető ajtót, hogy az oda jövő tanárok nem tudták, hova menjenek? Mindezek nem kibeszélni valók, a többieket is csak azért mondom el, hogy okuljon mindenki a rossz példán s őrizkedjék hasonlókat elkövetni. Rangom szerint harmadik esztendős diákkoromban e következő állást foglaltam el: az iskolában harmadik legjobb tanuló, a kántusban második áltista, a masinistáknál kis botos, és mindenféle furfangos tréfánál első tréfacsináló. Tudhatod, hogy ezek mind előkelő hivatalok. (Folytatjuk) --------------JÓ KIFOGÁS Sanyiéknak házassági évfordulójuk van. Az asszony izgatottan várja haza a férjét, hogy vájjon mit hoz számára a nevezetes nap alkalmából. Sanyi hazajön és anélkül, hogy valamit is ajándékozna nejének, rögtön a vacsorát kéri, — De Sanyi! — kérdi sirós hangon az asszony. — Üres kezekkel jöttél? — Hát persze — feleli Sanyi —, hogyan tudnálak különben a keblemre ölelni?--------------------------KI A VŐLEGÉNY — Tegnap a rendőrségi pikniken megkért egy rendőr feleségül, — mondja egy leány. — Mi a neve? — A nevét nem tudom, de felírtam a rendszámát. NÉVNAPRA, SZÜLETÉS VAGY MÁS ALKALOMRA AJÁNDÉKUL rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a KIS DONGÓT, mert ez a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. m E3E § fi MAGYARORSZAG LEGSZEBB DALAI nagy 64 oldalas í^xlZVi inch nagyságú album 29 MAGYAR DAL KOTTÁJA. ÉNEKRE ÉS ZONGORÁRA. MAGYAR ÉS ANGOL SZÖVEGGEL, GYÖNYÖRŰ KIÁLLÍTÁSBAN, FINOM PAPÍRRA NYOMVA, A NYOMDAIPAR REMEKE. Ára $1.50, postán 10 cent szállítási díjjal $1.60 Kis Dongó — 7907 W. Jefferson Ave. — Detroit 17, Michigan. — Utánvétellel (C.O.D.) nem szállítunk! — i ' .g»—— 32
