Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1942

Ünnepi beszéd. Elmondotta Kovács József ny. vezérőrnagy, a Keszthelyi Prem. Diákszövetség budapesti osztályának elnöke. Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség! Alma Materünk, a keszthelyi premontrei gimnázium ebben az évben ünnepli 170 éves jubileumát annak, hogy megnyitotta kapuit a tanuló ifjúság előtt, és 50 éves emlékét az új gimnáziumi épület fennállásának. A mai válságos időkben igazában nem is ünnepelhetünk és amikor mélységes alázattal reálépünk az emlékezés útjára, csak lelkileg igyekszünk megerősödni és felemelkedni abba a magasságba, amelyből az elmúlt évszázadoknak napjainkig kiható, fenkölt lelkülete sugárzik reánk. Ez a gondolat, ez az érzés és hajdani iskolánk iránti hűséges ragaszkodás hozott ide minket „öregdiák"-okat is, hogy meghajoljunk és hódoljunk az elmúlt nagy idők emlékének. Hat évtized múlt el azóta, hogy ezen intézetnek, akkor még négy osztályú kis gimnáziumnak első osztályos tanulója lettem. Apátlan, anyátlan árva gyermek voltam . . . Kicsiny családi fészkünk, felejthetetlen emlékű nevelő anyánkkal együtt, a fájdalom, a nélkülözés és szorongás tanyája . . . Hisz előttem nem zöldéit a gyermekkor bársonypázsitos, virágos mezője, az én arcomat nem fürösztötte a szép, biztos jövő csókos öröme . . . csupán a reménység éltette apró kisdiák szívemet. Mikor ennek az 556 évvel ezelőtt ferences kolostornak épült, a török időkben várerődítménnyé átalakított, s végül csorna-premontrei rendházzá és gimnáziummá felavatott dicső múltú épületnek falai közé először beléptem és amikor, mint első osztályos gimnázista beléptem osztálytermünkbe — abba a több, mint félévezred terhét hordozó bolthajtásos nagy helyiségbe, amely most a rend tagjainak ebédlője — félelem és rettegés fogta el lázasan dobogó szívemet ... De amikor az ismerkedés első óráján egy szép fehérreverendás pap — nem kérdezve, ki fia vagyok, honnan jöttem — csak megsimogatta kipirult arcomat, egyszerre betöltötte lelkemet a boldogság és a fehérreverendás emberek iránti mélységes szeretet amelynek lángja szívemből többé sohasem aludt ki. Csodálatos titok — Mélyen Tisztelt Ünneplő Közönség — az emberi, lélek titka!.. . Az 1914—18-as világháborúnak vérrózsákkal hímzett csatamezői és minden képzeletet felülmúló borzalmai nem élnek emlékezetemben olyan híven és élénken, mint ahogyan most is felém rajzanak kisdiákkorom édes emlékei. Pedig az iskolai élet akkor sem volt valami különlegesség, úgy folyt, ahogyan folynia kellett, színes történeteket alig lehetne róla írni. De nem is a történések, nem is az iskolai élet apró-cseprő eseményej és képei 4*