Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1935

44 Goethe mindig érezte a szimbolikus elem nagy jelentőségét a drámára nézve s ez az erő hajtotta valamikor a barokk drámaírókat is Calderon karjaiba. Amikor Goethe azt hajtogatja, hogy ami teatralikus, annak szimbolikusnak kell lennie, azt jelenti, hogy minden cselekménynek legyen bizonyos súlya s utaljon egy következő másikra. Példa gyanánt Shakespeare IV. Henrikjéből azt a mozzanatot jelöli meg, amidőn a halálosan betegen fekvő királytól a trónörökös a koronát elveszi, felteszi s avval büszkén eltávozik. Ilyen értelemben mondhatja Goethe joggal, hogy Calderon színpadilag tökéleteset tudott nyújtani. Sőt Calderonnál itt-ott felmerülő orákulumszerű kijelentéseit is szívesen veszi. Einsiedelnek (1807 dec. 7-én) azt írja „A nagy Zenobiá"-ról (La gran Cenobia) : „Még egyet jegyzek meg: pompás ötlet, hogy a barlangba zuhant félig jós és csaló, igazi próféta azáltal lesz, hogy félreértik." Feltűnő, hogy Goethe a calderoni költészet ismertető jegyei közt a szimbolikus elemet sose említi fel, pedig ép ebben találkozik e kettő s Goethe ebben érez vele együtt legjobban. Ezt el is árulja, igaz, hogy öntudatlanul. A spanyol költőnek mindazon tőle ismert művei, amelyek a valóság keretei közt mozognak, nem igen érdeklik, pedig igazi mesterművek vannak köztük. Mindazon calderoni darabok ellenben, amelyeket felemlít vagy esetleg Weimarban előadat, egy csodás világban gyökeredzik, a démoni erő, vagy a természetfelettiség mezein járnak, pedig csak Calderon ifjúkorából származnak és igen sok hiba van bennük, mint pl. ép „A nagy Zenobiá"-ban. 1 Goethe feltűnő kedvvel szövi bele drámai műveibe a szimbolikus elemet. Egmont című művében a látomás hihetőleg nemcsak azt ábrázolja, ami az alvó hős lelkében végbemegy. A remény, hogy Egmont véréből termékeny mag sarjadzik egykoron, külsőleg nem igazolt feltevés. Nem Egmont heves versmérsékletének következménye ez, hiszen akkor elhibázott lépés lett volna, hanem az utolsó óra földöntúli vetülete, amely szimbolikus elgondolást kíván. Egmont megdicsőült kedvesének alakja, aki dicsőséget, népének pedig szabadságot jósol, érteti meg igazán, miért tetszett annyira Goethenek „Az állhatatos fejedelem"-nek szintén megdicsőült alakja, aki a portugálokat diadalra vezeti. Nem került Goethe így ellenkezésbe önmagával ? Hiszen Shakespearet többször dicséri, hogy protestáns országban született és sajnálja a fenkölflelkű Calderont, ki kénytelen a bódító ábrándoknak behódolni s az esztelenségnek művészi értelmet adni. A tárgy szinte sérti erkölcsi érzékünket, viszont a feldolgozás gyönyörködtet, amint ezt „A kereszt imádása", „A capocabanai hajnal" (La Aurora en Capocabana) című műveiben szembetűnik. „Az állhatatos fejedelem" tárgya és feldolgozása „kedves", de Goethe tagadja, hogy a tárgya vallásos jellegű lenne. Hát szabad lett volna Goethenek a katolicizmussal szemben táplált ellenszenvét a művészet területére átvinnie ? Nem kellett volna a katolikumot — tekintve költői mivoltát — demonologiájába beleilleszteni ? 1 Dr. Klempa Károly: Shakespeare és Calderon. Keszthely 1935.