Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1933

43 házasodott, elvette Mariannát. Udvarában él Calderon, a hires költő és Velasquez, a festő. A költő ellensége az udvarban Don Olivarez kancellár. Calderont eleinte az új királyné látszólagos közönyössége bántja, holott mindenki rajong érte. Esztrellának, a kancellár leányának elpanaszolja bánatát — ki szereti Calderont — s ez megígéri támogatását. Amint azonban a királynéval találkozik, minden kétsége elmúlik, mert az ideális lelkületű Marianne kitüntető módon fogadja. Calderon most beleszeret a királynéba, akárcsak Tasso Leonóra hercegnőbe (második felv. 14-ik jelenet vége). Szenvedélyét a báli jelenet csak még fokozza. A király elküldi Calderont Catalóniába katonának. Ezt az ellenpárt Don Perezzel, Olivarez fiával az élén felhasználja és piszkos rágalmakkal befeketíti a költőt. Perez ördögi jellem, második Moor Ferenc (istene a bor); jelmondata Jüannal, a testőrkapitánnyal : „Calderon oder Tod". Calderon azonban váratlanul visszatér. A rágalmak miatt tisztáznia kell magát, ami az udvar teljes jelenlétében sikerül is neki. Mintha Zedlitz „Der Königin Éhre" c. művében az udvar ünnepélyes gyülekezetét látnók magunk előtt, ahol a királynét Zegris nemzetség megrágalmazza. Calderon szerelme mosl már a szenvedély határát éri el. Ártatlansága kiderül ugyan, de az éjjeli találka, ahol megvallja szerelmét a királynénak, majdnem balul üí ki. A király és Esztrella is külön-külön meglesik. Amidőn Esztrella hallja, hogy Calderon nem őt, hanem a királynét szereti, a sötétben megöli magát. Calderon ezek után kolostorba vonul. A király szavai végzik be a cselekményt. „Entflammte Eifersucht stieg zur Verklárung der Liebe, die entstammte aus Verehrung." Ez egyszersmind az alapeszmét is kifejezi. Ugy látszik spanyol környezetbe helyezett Tasso-utánzatról van itt szó. A költő előszavában a közönség elnézését kéri, a történeti hűség, nemzeti jelleg és a „Lokalfarbe" szempontjából. De azt is mondja, hogy teljesen önálló. „Den Stoff wáhlte ich aus dunkel kraftbewuster Originalsucht." Ez már nem állja meg a helyét. Féktelen természete mellett, itt Hugó, mint látható, még nem újító, hanem utánzó és még nem romantikus. Szeretett mesterének, Calderonnak adózik, kinek élettörténetét örökíti meg, szem előtt tartván Goethe Tassoját. IV-ík Fülöp alakja Alfonz ferrarai herceg képmása. Az idealista Tasso pedig Calderon, akinek épen úgy át kell látnia, hogy az önuralom, a szenvedélyek fékezése szükséges kellék az élethez. Küzdeni kell azért az erőért, amellyel a legsúlyosabb veszteséget önkéntes lemondással elviselhetjük. A királyné, a hercegnő és San Vitaié grófné jellemvonásait egyesíti magában. A cselekményt teletűzdeli Calderon bölcselkedő stílusának szóvirágaival, ami az amúgy is szegényes cselekménynek sajátságos jellemvonást kölcsönöz. Ugyanez a vonás uralkodik harmadik darabjában, a „Világ Színjájátéka"-ban. (Wien, 1848. Das Schauspiel der Welt in 4. Aktén.) 1 Tar1 Hugó Károly drámájának magyar címe: „Világ színjátéka, vagy Király és bolond" 4 felv. prózában. Qu. H. Fol. 70. Van a Nemzeti Múzeumban még egy következő cimű sugókönyv, amelyet tudtommal nem adtak elő : Diana, Don Manuel Jüan : hasznos gyógyszer az anyósok ellen. Vígj. 1 felv. Ford. Vezéri Ödön. 1736. Qu. H. Fol. 132.