Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1933

A XVIII. század vége felé Jénában tehetséges fiatalemberek verődtek össze. Szellemi érintkezésükből, valamint a különböző nemzetek és korok nagy költői termékeivel való beható foglalkozásukból egy újabb művelődési korszak vette kezdetét, amelyet az irodalomtörténet a romantikus költői iskola címen könyvel el. A görög művészeti ideál, amelyet Winkelmann ezen szavakkal foglalt össze: nemes egyszerűség és néma nagyság, nem elégítette ki a német nép nemzeti és vallási igényeit. Goethe és Schiller műveinek szinte elérhetetlen szellemi magassága a német nemzet alsóbb rétegeit távol tartotta a klasszikus gondolattól, úgy hogy e szellemóriások műveivel párhuzamosan, szükségszerűleg egy hétköznapias, sekély tartalmú szórakoztató irodalomnak kellett kifejlődnie. Ezen szellemtelen irodalom ellen, valamint a felvilágosodásnak könyörtelen észuralma ellen lépett fel az ifjú nemzedék s folyóiratában, az Athenáumban kíméletlen harcot indított a régi világ ellen. Herdert követték, amidőn a népköltészet gyöngyeit gyűjtötték össze s Goethét vallották mesterüknek, midőn minden kor és nemzet kiváló költői műveit német nyelven megakarták szólaltatni; szóval világirodalmat teremteni. A költészet célja szerintük az egész életet minden megnyilvánulásában áthatni, egyházat, államot, tudományt, művészetet, népéletet művészi egységgé kovácsolni, szervesen egybefoglalni. A német néplélek bensőségét a csodás és érzékfeletti elem hangsúlyozásával iparkodtak emelni, a kor vallási igényeit pedig a régi egységes hit leitámasztásával igyekeztek kielégíteni. S így bukkantak rá a romantikus írók akarva nem akarva a katholikus egyházra, az erdő mélyén elrejtett és elfelejtett szentély áhítatára.

1 Ez a törekvés azonban csak bizonytalan tapogatódzás volt, mert feladatukat elsősorban esztétikainak tartották, puszta költői mitológiával alkudoztak. Ők fedezték fel a nagy spanyol szellemóriást, Calderon de la Barcát, akit a költői ég gyémántkoronájának, a szellemek napsugarának neveztek el. Ami Shakespeare a Sturm és Drang idejében, az Calderon, majd Lope de Vega a virágzó romantikus költészetben. Schlegel Vilmos a romantika ősatyja lelkesedésében így kiált fel: „Calderon költészete a teremtés csodáira írt szakadatlan dicshimnusz, ezért ünnepli egyre újabb örömteljes csodálkozással a természet és az emberi művészet alkotásait, mintha azt első alkalommal és el nem nyílt színpompájában szemlélné. 2 A költészetnek és az életnek szoros egységét követelő vágy a romantikus embert önkéntelenül is a középkor felé irányította, hiszen akkor ' Eichendorff I. Geschichte der poetischen Literatur Deutschlands München 1906. 308. 1. 2 Schlegels Werke: Leipzfe Í846. IV. k. 397. 1.