Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1933

20 ságos játékával. Nem maradt fenn adat, nem ismerünk korabeli kritikát, de elképzelhetjük, minő érzelemmel hallgathatták a rendek az édes magyar szót, mily nemzeti büszkeség fogta el őket honi rímek hallatára. Lelkük és szivük megértette azt a kérelmet, amelyet október 15-én intéztek a szabadalomlevél elintézéséért Pest vármegyéhez, amelyben félelmes hangon tárták fel a nemzet jövendő sorsát, ha az anyanyelvet megvetik, mellőzik, mert „végtére a nemzeti karakter is eltávozik s mikor észre se vesszük, a magyar a magyarban fel nem találtatik." Siettek is a könyörgő levelet pártolólag a helytartó tanács színe elé terjeszteni, mivel „e szándék az ország legtöbb városának óhajtásával találkozik s bizonyosak lévén, hogy ilynemű intézmény nem kevés szolgálatot tesz az édes hazai nyelv és érzéseknek kicsiszolására." Igen, magyar embereket látott a közönség a színpadon, magyar szót hallhatott, de magyar tárgyú darabokat nem élvezhetett. Honnan is vették volna ? Hisz nem volt azelőtt semmi érdeklődés, semmi alkalom. 1790-ben csak két, 1792-ben 49 fordított művet adtak elő. Kivéve Bessenyei György „Filozófusá"-nak két színrehozatalát. (Első előadás VI/4-én.)

1 1793-ban 156 előadás volt, ebből csupán hét eredeti, Dugonics „Etelkája" 3, Bessenyei „Filozófusa" 1 és Sz. Szabó László „Mátyás királya" szintén 3 előadással. Dugonics „Arany perecei" valószínűleg német átültetés, de nem ismerjük az eredetit. 1795-ben 111 előadás volt, ebből ismét hét eredeti magyar alkotás. Az 1795-iki esztendő gyászos évszám. A magyar színjátszó társaság vándorbotot ragad. Ezt a szomorú hanyatlást nem annyira a pártolás hiánya, hanem inkább az uralkodó politikai elv idézte elő. Az udvari politika igen jól tudta, milyen hatalmas erőt rejt magában a magyar színészet. Nyíltan nem merték támadni, mert ez visszahatást szült volna, hanem magára hagyták, minden támogatást megvontak. Ez az esztendő azonban a gyászos esemény mellett örvendetest is hozott. December 4-én látjuk először a spanyol drámát a magyar színpadon Calderonnak „Udvarbíró és katonák" c. művében. A katedrán azonban már 1784-ben ismertetik. A török háborúk az országot a tönk szélére juttatták, irodalmunk mégis megtett mindent, hogy a mulasztásokat pótolja. Ebben a mozgalomban kitűnik egy igen művelt, latinul iró jezsuita, aki rendjének eltörlése után (1773.) egy csomó tudományos munkával lép fel, hogy azután a budai egyetemen, mint a széptan tanára, a magyar ifjúságot a világirodalomba bevezesse. Szerdahelyi György volt ez a kiváló férfiú. Tudományos képzettségét már első munkája igazolta, amelynek címe: „Aesthetica sive doctrina boni gustus ex philosophia pulchri deducta in scientias et artes amoeniores (Budae) 1778." 2 Bennünket azonban egy másik munkája érdekel „Poesis dramatica ad Aestheticam seu doctrinam boni gustus conformata" (Budae 1784.), mert itt említi először Calderont és pedig könyvének VlII-ik fejezetében (de Comedia nova). Miután Cervantest és Lope 1 Bayer József, A nemzeti játékszín története. Budapest, 1887. I. k. 122. 1. ' Jánosi Béla, Szerdahelyi György esztetikája. Budapest. 1914. Akadémia XXIII. k. 1. szám (nyelv és szépirodalom).