Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1931

47 Temetés van a nagyvilágban szerteszét. Kunyhóban és palotában, a gyárak forró kohóinál, a mulatók asztalainál, gépek dübörgése, nótaszó és pezsgő mellett egyaránt temetnek az emberek. Műhelyekben, üzletekben, hivatalokban, parlamentekben, munkapad mellett és zöld asztaloknál egyformán sír a Circumdederunt. De nem gyászolnak azok, akik temetnek, hisz a halott úgyis terhükre volt már nagyon, jólesik szabulni tőle. A lelkiismeret fekszik a ravatalon. . . . Korunk erkölcsi és gazdasági válságának egyaránt ez a tömeges lelkiismeret-temetkezés az oka. Akik napról-napra görnyedten, hajlott háttal dolgoznak, azoknak a tüdejük sorvad el legelőbb. Mert a tüdő nem végez elég munkát, petyhüdtté, fáradttá válik. Lassankint megszűnik benne az élet. A birkózóbajnok, ha rendes napi tréningjét meg nem tartja, egyszer csak arra eszmél, hogy az izmai elernyedtek, az ereje megszűnt, odavan, vége a dicsőségnek. Petyhüdtté, fáradttá válik és hamarosan elsorvad, sírbaszáll az a lelkiismeret is, amely nem kapja meg naponta kellő táplálékát a tudás és az igazság kristálytiszta, örök forrásaiból legalább is addig, amíg fejlődésében táplálásra van szüksége, — amíg a saját állagából fennmaradását, halhatatlanságát biztosítani nem tudja. A tudásnak és az igazságnak kristálytiszta, örök forrása volt számomra és minden volt kongreganistatestvérem számára a kongregáció. A mi lelkiismeretünk ebből a forrásból táplálkozott és ezért halhatatlan. Nem szorul feltámasztásra. Ez a halhatatlan, élő lelkiismeret megszólal minden cselekedetünkben, tanácsot ad az elhatározások idején, hogy jobbra, vagy balra térjünk-e és ha rosszul választottuk meg az utat, kíméletlen erővel ösztönöz a visszatérésre. Ez a lelkiismeret táplálja bennünk a felelősségérzetet, ez támaszt bennünk erkölcsi undort minden iránt, ami a tudással és igazsággal ellenkezik, ez tárja fel előttünk a gyarló emberi cselekedetek rejtett rugóit, ez gyújtja fel bennünk a világmindenséget balzsamos meleggel elárasztó, nagy, szociális emberi szeretet tűzét. Ez a lelkiismeret, amennyire szeges korbáccsal ostoroz a rosszban, éppoly kimondhatatlanul boldogít a jóban, vigasztal a szenvedésben, gazdagít a szegénységben, betakar a mezítelenségben, kiüti a forradalom gyilkos fegyverét a kezünkből és megtanít arra, hogy ezt a rövid 50—60 évet kéz és láb nélkül, földöncsúszva is végig lehet élni akkor, ha az embert éppen ennek az élő és halhatatlan lelkiismeretnek a szaván keresztül maga a jóságos Istenanya vezeti kézenfogva a diadalmas Isten felé 1 Temetés van a nagyvilágban mindenütt. . , . Temetik az emberek a lelkiismeretüket, de elfelejtik, hogy ez a lelkiismeret az életre született, hogy ez a lelkiismeret nem halhat meg, csak tetszhalott és feltámad a legelső alkalommal, amikor az igazságos Isten hatalmas ujja érinti. És ezen a nagy-nagy lelkiismeretfeltámadáson görcsös zokogások közepette nehéz lesz számot adni egyszerre mindarról, amit ez a tetszhalott, eltemetett, de meg nem gyászolt lelkiismeret számon nem kérhetett. Sírás lesz akkor és fogak csikorgatása, de boldogok lesznek azok, akiket