Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1931

46 dobatta magát, hogysem hitét megtagadja; és tudni keli, minő meggyőződés és lelkesedés élt abban a 12 millió vértanúban, kik a kereszténység első századaiba állást, családot, vagyont, kényelmet, mindent feláldoztak inkább, mintsem megtagadják Krisztust. Ma mindezeket tudni és ha kellene, utánozni és követni volna szükség, csakhogy megmentsük lelkünket. Ha nem lesztek, kedves fiaim, ilyen öntudatos katholikusok, egész bizonyosan hajótörést szenvedtek az élet vizein, amikor minden igazi érték : lélek, erkölcsi intaktság, önbecsülés, jellem, minden elmerül a szennyes hullámokban és nem marad meg semmi más, mint a hajóroncsok, a kétségbeesés a jövő, az örök sors bizonytalansága fölött. A megszokás kereszténysége ma már meghalt; a jövő az öntudatos katholicizmusé. Azé, mely bátran elmondhatja sz. Pállal: Scio, cui credidi. Tudom, kinek hittem eddig és kinek hiszek ezentúl. Annak a Krisztusnak, ki nekem is súlyos feladatokat ád, melyek megoldásra várnak, mert neki is voltak ilyen, még súlyosabb feladatai. Annak a Krisztusnak, ki tőlem is, nehéz küzdelmeimben, kitartást vár, mert ő még nehezebb küzdelmeiben mindhalálig kitartott. Annak a Krisztusnak, ki tüzet, a lélek és a meggyőződés tűzét hozta a földre; és ha ebben a tűzben elégek, nem baj, mert annál tisztább és minden salaktól mentes lesz a lelkem. Ha pedig tűrni kell, akkor tőle tudom, miért tűrök ; ha pedig valami tragikus összeütközésbe kerülök lelkem miatt, az élettel vagy a világgal: nem leszek szégyenére az én Megváltómnak, mert tudom, kinek hittem és kinek hiszek ezentúl. Ti pedig, kedves ifjú leventéi a szt. Szűznek, kik ma tettetek neki hűségi fogadalmat, kérjétek őt: mutassa meg, hogy nekünk és árva, megalázott hazánknak ezentúl is anyánk, mint eddig volt. És ő meg is teszi ezt, ha mi is megmutatjuk, hogy hozzá méltó fiak vagyunk. — Ezeket a gondolatokat adom nektek kísérőül az életbe; nem bánjátok meg soha, ha követitek. Az Úr legyen veletek! Dr. Dér Ferenc beszéde : Méltóságos Prépost Ur! Nagyságos és Főtisztelendő Tanári Kar! Kedues Kongreganista Testvéreim! Ha fellebbentem egy percre azt a fátyolt, amelyet a feltartóztathatatlanul tovarohanó évek egyre sűrűbbé szőnek a szemem előtt, — ha révedező tekintettel visszanézek az elmúlt diákévek kedves napjaira és magam elé képzelem azokat az órákat, melyeket a kongregáció kebelében töltöttem, — ha gondolatban végigélem azokat a rajongó, lázas, boldog perceket, amelyeket egy-egy ilyen kedves kis ünnepély nyújtott, — önkéntelenül felvetődik lelkemben az örök emberi kérdés: „Miért volt? Nem volt-e hiába?" És készen vagyok rá a felelettel rögtön: Nem volt hiába! Nem volt hiába! Ha ezerszer újrakezdhetném, ezerszer kívánnám ismételni mindazt, amit a kongregációval kapcsolatban láttam, tettem, éltem.