Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

57 nek is van, de kell is, hogy legyen, hiszen ugyanazt a dallamot számos strófán át énekelték. A szövegnek a dallamformába való teljes beletörése pedig semmikép sem volna összeégyeztethető az éneklés megértető tendenciájával, mely a XVI. sz.-i énekes irodalom előadása közben kétségtelenül megvolt. Sőt bizonyos alkalomszerű, irracionális változásokat ennek megfelelően a szöveg is előidézhettet a dallamon; ezek a változások pedig olyanok lehettek, mint a népdalnál, bizonyára nem érintették a dallam lényegét. » A dallam és szöveg ezen viszonyából folyik XVI. sz.-i verselésünk legszembetűnőbb karakterisztikuma: a ritmusnak a főbb kereteken belül való megkötetlen volta. A vers mint énekszöveg a dallamideál ritmusát veszi fel, vagyis hogy az illető dallammal el lehessen énekelni, elő kell állítania a nyelvben levő ritmikus hajlamok segítségével a dallamnak megfelelő ritmustényezők közül azokat, melyeket az énektechnika feltétlenül megkíván; ezek pedig a dallamritmusnak a legjobban kiütköző jegyei. Ha tehát a dallamban határozottan érezhető cezúra van, a szövegben is ilyennek kell lennie a megfelelő helyen. Az énekszerző tehát egészen spontán, csupán a benne élő dallamritmikum kényszerítő hatása alatt úgy konstruálja meg versét, hogy a sorok ezen a helyen megoszoljanak. — Ha a dallamsor 10 hangból áll, a szövegsornak is ennyi szótagúnak kell lennie. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az énektechnika helyrehozhatatlan csorbát szenvedett, ha hellyel-közzel egy hangra két szótagot, vagy egy szótagra két hangot énekeltek, vagy ha a dallamot alkalomszerűen megmegtoldották egy hanggal. — Ha a dallamsorban pl. az 1. és 5. hangokon nyomaték van, éneklés közben a szövegben is hangsúlyosak lesznek a megfelelő szótagok, akár van ezen a helyeken logikai nyomaték, akár nincs. Mégis a versszerző már csak öntudatlanul is, a dallam kényszerítő hatása alatt, úgy alkotja meg a sorokat, hogy az illető helyen egyúttal értelmi nyomaték is legyen — legalább is az esetek nagy részében. — Ezek azok a főbb keretek, melyeknek az érvényesítését a dallam megköveteli és melyeknek — amint már láttuk — XVI. sz.-i verseink eleget is tesznek. Ezeken túl azután már nem követel a dallam a szövegtől az énekelhetőség érdekében mást. Nem követeli semmi esetre sem a szótagoknak a dallamsor hangjainak megfelelő kvantitását: hosszú hangra lehet énekelni rövid szótagot és megfordítva, éppen úgy mint a népdalnál. Nem követel a dallam — és ez igen fontos — a főbb kereteken belül határozott ütembeosztást. Pl. a 4 ütemű középcezurás formáknál tapasztalhattuk, hogy míg a cezúra és a szótagszám következetes, addig a diméterek további tagozódása ingadozó. Mi ennek az oka? Semmi más, mint hogy a dallamban az illető helyen cezúra van és hogy éneklés közben zökkenők ne álljanak elő, a szövegben is cezúrának kell lennie a megfelelő helyen. Mást azután nem is kíván a dallam a szövegtől. Igaz, hogy pl. a szimm. 12-esek sorfelei még tovább oszlanak, a hangoknak a további 4j2 megoszlása azonban megközelítőleg sem olyan határozott, mint a 6|6 megoszlás. Itt tehát a dallam nem lép fel olyan követelődzően, mint amott. A nyelvben levő ritmikus hajlam ezen a ponton irányító nélkül marad és legfeljebb csak az értelmet ismervén el vezetőnek, hol az egyik, hol a másik fajta tagozódást mutatja. Van rá eset, hogy a dallam még ennyit sem, még cezúrákat sem követel, vagy legfeljebb csak olyan alig számbavehető mértékben, mint a szimm. 12-esek sorfeleinél (pl. 4|4j3 beosztású 1 l-eseknél, vagy a 9-eseknél). Ennek megfelelően a szöveg tagozódása sem határozott, mégis egy bizonyos fajta tagozódás (esetleg egyszerre kettő) túlsúlyban van, melyet jórészt a nyelvben levő, de még a dallam