Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

26 tehát a szövegben is 12 szótagot kíván. Nem okoz azonban zavart a szótagszámnak eggyel való megszaporítása sem. Ebben az esetben, mint már láttuk, az egyik dallamhang egyszerűen fölaprózódott, tehát az énekelt verssorban a ritmikai egyensúly nem borult fel. Ugyanez az eset, midőn mind a két diméter hosszabb lesz egy szótaggal. Már ritmikai zavart jelent az, ha a fölösleges szótagok csak az egyik diméterbe esnek: míg az előbbi kis szabálytalanságon a dallam átsegít, addig itt a sor ritmusának a megzavarodását a dallam sem takarhatja el. Végigtekintve azonban az analizált darabokat, tapasztalhatjuk, hogy ez utóbbi eset ritkán forog fenn. Ritka az ellenkező jelenség is, midőn a szótagszám kevesebb. Ilyenkor valószínűleg alkalomszerű ligaturával segített a dolgon a dallam. Mindezekhez pedig ne feledjük el hozzátenni, hogy ezek a szövegek legtöbbtöbbször nem elsőkézből kerültek hozzánk és ha a feltételezett szövegromlást nem fogadhatjuk is el bizonyos negatívumok végérvényes magyarázatának, a fogyatékosságokból néhány százalékot mégis csak levon. Végeredményben tehát megállapíthatjuk, hogy a dallam két főkövetelményének: elsősorban a sorfeleződésnek, másodsorban a 12-es szótagszámnak, XVI. sz.-i énekszövegeink pontosan eleget tesznek. Másként áll azonban a dolog a diméterek további tagozódására vonatkozólag. Ha a száz meg száz soron át ismételt ÍTT1 j I fTTI I I énekritmus egyhangú, sőt tűrhetetlen lett volna, ép- JJJJ JJ pen úgy nem tűri meg a szöveg sem az egyöntetű 4 2 4 2 ritmizálást. Verseink tanúsága szerint ez a feszes szkhéma felenged és a XVI. sz. verselési gyakorlata az előbbivel egyenrangúnak tekinti a dimétereknek 3i3 tagozódását, sőt gyakoriak a 24 beosztású és a tagolatlan diméterek is. A dallam maga pedig a megértető előadásban a szövegsoroknak megfelelően módosult esetről-esetre. Megállapodás pedig sem az egyik, sem a másik irányban nem tapasztalható. A versek nagyobb részénél ugyan a legtöbb a 4l2 beosztású diméter, bizonyára a dallamforma hatása alatt, azonban míg egyrészt a 4 2, 3 3, 24 és tagolatlan sorfelek váltakozása és vele együtt a dallamritmus irracionális módosulása minden rendszer nélkül történik, addig másrészt a 42 tagozódás állandósulása irányában sem történik fejlődés. Ugy látszik azonban, hogy énekelhetőség szempontjából nem is volt szükséges sem a 4 2, sem a 3 3 tagozódás állandósulása, mert e nélkül lehetetlen feltételeznünk, hogy pl. Tinódinál, aki több verset írt e formában, akár egyik, akár másik irányban ne történt volna fejlődés. De meg a népdal és az újabb verselési gyakorlat is meggyőz bennünket arról, hogy a főbb kereteken belül szabadabb, mozgékonyabb formával van dolgunk. Akár a népdalt, akár Gyöngyösit, akár Petőfi János vitézét, akár Aranyt vizsgáljuk meg e szempontból, nem fogunk következetesen keresztűlvitt 4 2 ritmizálással találkozni. XVI. sz.-i verseinkre vonatkozólag pedig megállapíthatjuk, hogy ezek szerint nemcsak mint énekszövegek, hanem mint fölmondani való versek is kifogástalan képviselői e formának — az egy rímelés leszámításával (mely egyébként a versek túlnyomó többségében a a a a). Mint énekszövegeknek azonban — amint már az I. fejezetben láttuk — ez a fogyatékosság sincs ártalmukra. Befejezésül még említsük meg, hogy középkori verseink között két középcezurás 12-esünk van, melyek a formának már kész példái. Versforma szempontjából tulajdonképen a fentiek között kellett volna tárgyalnom Tinódinak ötödik négysoros középcezurás 12-esekben írt versét, Az szálkái mezőn való viadalról címűt. (III. 288. 1544.) Ez az egyetlen vers azonban anyagunkban, melynek nem szimm., hanem aszimm. /2-esekben írt dallama van és mint ilyen bizonyíték arra vonatkozólag, amit feljebb mondtam, hogy t. i. a következetes középcezura XVI. sz.-i