Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

12 Sorfajok. I. a) Szimmetrikus 12-es. Anyagunkban ez egyike a leggyakoribb sorfajoknak. Tisztán és más sorokkal kombinálva is egy alább tárgyalttal együtt ez fordul elő legsűrűbben. Jelölése az eredeti hangjegyírás szerint majdnem kizárólag 00 Üli 00 Pl. Batízi A., Az istenfélő Susanna 1. sora: > 1 6 6 (Az utolsó hang helyett esetleg, az utolsó sorban mindig, brevis vagy longa.) A dallamsor tehát 4 röviddel, minimaval, kezdődik, az 5. és 6. hangon, melyet semibrevisek jelölnek, meglassudik. Tovább újra 4 minimaval folytatódik, tehát a 6. hang után határozottan érezhető cezúra van. A 11. és 12. hang újra hosszabb. A ritmus így, ha tekintetbe vesszük, hogy szimm. 12-es ritmusformát mutató XVI. sz.-i dallamainkat főleg hosszabb, epikus szövegekre énekelték, egyhangú, sőt több száz soron át ismételve tűrhetetlen. Fel kell tennünk azonban, hogy a kezdetleges hangjelölés nem őrizte meg ezeket a dallamokat eredeti stádiumukban. De hát akkor legalább megközelítőleg milyen lehetett az előadási módjuk? Az a pont, ahonnan következtetésünk kiindulhat, az élő népdal. A népdalban ugyanis gyakori ez a forma és éppen a balladáknak a legkedveltebb formája. A magyar népdal régi stílusához (A osztály) tartozó ezen 12-esek előadása kivétel nélkül parlaudo rubato, mely annyit jelent, hogy a dallamban a megértetni akarás következtében gyakran áll be ritmusmodifikáció, mely azonban nem állandó: változik a szöveg folyamán, változik a különböző énekeseknél, sőt egy és ugyanazon énekesnél sem ugyanaz a megismételt előadásban.

2) XVI. sz.-i szimm. 12-eseink hasonló céllal és körülmények között kerültek előadásra. Ezek is énekelve beszéltek el valamit, a főcél itt még inkább a megértetés volt. Előadásmódjuk tehát ugyanolyan lehetett, mint a népdal 12-eseinek. Ennek következtében a dallamritmika éneklés közben itt is bizonyára alá volt vetve a szövegnek megfelelő irracionális változásoknak, miáltal a folytonos ím JJ ritmus egyhangúsága megszűnt, a hideg, merev vázban élet lüktetett, a szöveg pedig, mely — amint látni fogjuk — szintén nem tűri meg a következetes 4~2 |4 2 beosztást, szárnyakat kapott.

3) ') V. ö. Bartók—Kodály : Erdélyi magyarság. Népdalok. 112. 150, 141. stb. 1., továbbá Bartók B. : A magyar népdal A) I. 2., 4., 5.. 6. stb. példák. *) V. ö. Bartók B. : A magyar népdal. XV—XVII. 1. *) Erre vonatkozólag mondja Seprődi János: „Tinódi és kortársai dallamainak igazi ritmusát az ütemvonatak hiánya mellett . . nem fogjuk soha pontosan megállapíthatni. Az egyházi népénekek pontos ritmusa is azért marad homályban örökre, mert énekeskönyveink még a XVIII. sz.-ban is, sőt némelyek egészen a XIX. század hetvenes évéig megelégedtek a ritmusnak csak úgy nagyjában való jelölésével." (A Kájoni-codex irodalmi s zenetörténeti adalékai. It. K. XIX. 286. 1.) — Kodály Z. : „Valóban ha olvassuk aXVI.'sz. tizenketteseit és oly ritmizálással olvassuk, milyenhez Arany, vagy akárcsak Gyöngyösi szoktatott : ugyancsak medöcögtetnek. De helyes megítélésükre tisztán olyan előadás alapján jutunk amilyenre szánva voltak, amilyenben éltek. Énekben . . . előadva : eltűnnek a kifogásolt darabosságok, tökéletlenségek. (Árgirus nótája. Ethn. 1920. 33—34. 1.) — Szabolcsi B. : „Tegyük még hozzá, hogy a ritmus megrögzített alakja valószínűleg nem ad megbízható képet a dallam eredeti lüktetéséről. (Z. Sz. 1929. I. 41. 1.)