Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1914

30 i fegyvert kezünkbe. Fömegharc keletkezett, bábeli zűrzavar ; tömegleiket azonban nem teremtett, csak faji érzést, és csak ez talált hangot egy-két ihletett lélekben. Művészi lélek is próbált megszólalni. De hogyan. Költőink, akik itthonmaradtak, hivatalból, erkölcsi kötelességből irták meg háborús verseiket, illetőleg a szép prózát és sok meg nem határozható esztétikai műfajt, például Bródy Fehérkönyvét. Akik pedig küzdöttek a lövőárokban, arról énekeltek, amit minden harcosa érzett e háborúnak, csakhogy kifejező készsége, lírai tehetsége nem volt hozzá. Ugy véljük erőnk, költői vénánk cserben hagyott. Népköltészetünk tanúságot tesz a magyar nép lelkesedni tudó lelkéről, de mi-költészeti termékeink, melyeket felszínre hozott e háborű, nemzeti érzésünk nemes magaslatait mutatják, csak szellemi erőnk kifejlődésének lehetőségéről beszélnek. Beöthy háborús előadásainak szavait emlékezetünkbe idézve a müköltészetről, félretéve minden soviniszta érzületet -— csak azt látjuk, hogy klisében formálódott, s költőink népünk lelkének örök tolmácsai csak „velünk vannak, mibennünk élnek s mi a magunk lelkét érezzük bennök", de kifejezést, méltó költészetet adni nem tudtak. Elmélkedésünk minmagunk lelke művészi megismerésében rideg tény elé állít azon ibseni mondás alapján is: „Költeni annyi, mint itélőszéket tartani minmagunk felett." Pedig ez a szék művészi tekintetben elmarasztal. Faji lelkünkben azonban ősi örök tűz szikrázik : hűség saját magunkhoz. Ha nincs háborús költészetünk, vájjon lehet-e? Vaticinációra, jóslatra vállalkozni, Kasszandra szerepét játszani nem hálás feladat, de sokszor üdvös. Záró következtetünk csak az lehet, amit a népek fejlődése sokszor mutatott: Van egy kor, hol nagy a lelkesedés, nagy az emelkedés s ez emelkedés szüli a fénykort hatalomban, kultúrában. Dicső hadjárat után szokott beállani ily általános megújhodás vagy nagy benső átalakulás, nem-