Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1911

35 III. (1500—1526.) XVI. század az új kor hajnala. Az újkor új eszméket, új gondolatokat hoz magával. A renaissance tölti el az emberek lelkét, egyetlen vágyuk szeretni, becsülni tudni, értékelni, ami szép s elsajátítani mindazt, ami képzetté teszi az embert. A tudománynak, a szépnek hol találhatták volna bővebben buzgó forrását, mint a klasszikus ókorban. Jelszó lett az irodalomban és művészetben egyaránt: vissza a klasszikus világ elfelejtett remekeihez. A renaissance átalakította az emberiség felfogását. A középkor univerzalizmusa eltűnik s helyét a humanizmus foglalja. Az univerzalizmus képviselője az egyház, amelynek keretén belül él az individuum egyénisége teljes híjával, szabályainak föltéllen alá van vetve, az emberrel csak, mint egy egyetemleges intézmény tagjával foglalkozik, keresvén ennek Istenhez való viszonyát. A humanizmus ellenben az embert, mint egyént vizsgálja s annak egyéni értéket tehetsége, képessege és műveltsége szerint állapítja meg. A renaissance és a humanizmus hatását az egyház sem kerülte el. A pápák, mint a tudomány és művészet fáradhatatlan pártfogói, most sem zárkóztak el eme új irányok elöl, azonban ennek a pártfogásnak az egyház vallotta kárát. Hisz a renaissance követői nemcsak a külsőt utánozták, hanem a pogány világnézetet, a hitetlenséget szívták magukba. A humanisták gúnyosan emlegették az egyház dogmáit, a művészek pedig a Megváltó helyett Juppitert ültették a menny trónjára. Mindennek következménye lön az egyház elvilágiasodása. A világias szellem befészkelte magát mind a világi papok, mind pedig a szerzetesek közé. Így volt ez Európában mindenütt, így nálunk Magyarországon is. 2*