Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1910

8 ról, hogy milyen volt e korban az átlagizlés, hogy munkájuk nehézsége mellett még milyen alsóbb hatalmakkal kellett megküzdeniük az úttörő nagyoknak. Ez a szótár a legizléstelenebb módon, amelyet azonban szerzője és elvtársai igen elmésnek találtak, fordult mindazon nyelvi és stilisztikai sajátságok ellen, amelyeket a szótáríró ujaknak s mint ilyeneket hallatlanoknak és Ízlésteleneknek talált. Ez a szótáríró egy egész pártnak a felfogását juttatta kifejezésre. Azon pártét, amely azt. hirdette, hogy a német nyelv az 1750.-ik évvel elérte fejlődésének tetőpontját, ezentúl haladnia nem szabad ; Qoltsched pártjáét, amely pártnak egyik tagja, Schwabe kimondotta : „Die deutsche Sprache hat ihr ,Maximum' erreicht, und muss, wenn sie über den Punkt, auf dem sie gegenwartig halt, hinausgebildet wird, fiotwendig verwildern." - - De nem akarunk most ezen régi küzdelmekre részletesen kitérni; csak érintettük őket, mert ezen maradi elvek örököséből akarunk kiindulni, hogy belejussunk azon nyelvújítási küzdelmekbe, amelyeknek tárgyalása tulajdonképeni tételünk és ezeket egyúttal a német nyelv fejlődési folyamatába beleillesszük. Azon időben, amidőn a nagy nyelvújító német költők már fölébresztették a nyelv története és fejlődése iránti érzéket a német nemzetben, előállott egy ember, aki ezen törekvéseknek legmakacsabbul ellene szegült, azokat semmibe sem vette, és a legmaradibb, a legkorlátoltabb felfogást vallotta a nyelvről. Ez a férfiú volt Adelung János Kristóf. Míg a nagy költők hirdették és követelték, hogy a költő máskép szóljon és szólhasson, mint a köznapi ember, hogy költői céljainak megfelelően bizonyos szabadsággal rendelkezhessék a nyelvvel, hogy a nyelvet gazdagíthassa, szépíthesse, addig Adelung nem ismerte el a nyelvnek semmiféle más célját, mint azt, hogy vele az emberek egymással gondolataikéit közölhessék, hogy egymást megérthessék. Ezért a fő volt nála a rendszeresség, a szigorúan megállapított szabályok megtartása, nehogy valami félreértés származhassék. Ezért fölöslegesnek és kárhoztatandónak tartott minden synonymát. Minek még egy szó egy fogalomra, ha annak már van neve ! Régi szót, tájszót, népi szót nem szabad használni, mert azt nem érti mindenki. Volt neki egy mértéke, amelyhez minden német nyelvű munkát mért : ez volt a felsőszász müveit körök társalgási nyelve, az ő híres „hochdeutsche Mundart" vagy „meissnische Mundart"-ja. Ami evvel megegyezett, az helyes volt, jó volt, ami csak a legkisebb mértékben is eltért tőle, azt