Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1901

98 szerű bájra, az érzés igazságára nézve alig ismerünk ennél szebb költeményt egész irodalmunkban. Benne van ebben a költő mint férj, atya és pap. Benne yan hitvese, gyermeke iránt való forró szeretetével ; benne szerénységével, mikor kéri nejét, hogy ne »sokat remélve* nyúljon az Olajághoz ; szomorú és víg emlékével, Istenben való megnyugvásával, férfias lelkével, erős hitével, a szebb jövő életben való reményével. És e sok érzés, gondolat oly szerencsésen olvad össze, hogy a költemény hatása a legtisztább, a legegységesebb. Oly szép ez a búcsú, a mily igaz az érzés, melyből sarjadzott s melylyel kedves nejéhez ragaszkodott. Hiszen a kór, a halál nem fáj úgy neki, mint az, hogy a legszeretettebb nő magára, egyedül marad e világon. Ezt fejezik ki az Utolsó verseim következő sorai is : „Itt hagyni birom a roppant világot, Természetet s csudái halmazát, — Lelkem néhány barátja légyen áldott ! — S mindazt, miért imám az égbe szállt ; Csak egy, mit biís lelkem kinnal visel : Elhagyni Őt is, ah még Ót is el ! !" A vég percei mind rohamosabban közeledtek. A beteg költő hasonló volt a sárguló borostyánhoz, melyet ott látott elpusztulni ablakában. Romlandó, beteg testének kötelékei immár nagyon bomladoztak ; de lelkében a hit ereje meg nem fogyatkozott. Goethe, a nagy német költő, mikor a siri homály kezdett szemére borulni, igy kiáltott fel : »Több világosságot !< Mennyivel keresztényiebb