Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1900

57 Cur me quaerelis exanimas tuis ? Nec dis amicum est nec mihi te prius Obire, Maecenas, mearum Grandé decus columenque rerum. A ! te meae sí partém animae rapit Maturior vis, quid moror altéra, Nec carus aeque nec superstes Integer ? Ille dies utramque Ducet ruinam. Non ego perfidum Dixi sacramentnm : ibimus, ibimus, Utcunque praecedes, supremum Carpere iter comit.es parati. (Miért nyugtalanítasz panaszaiddal ? Sem az isteneknak, sem nekem íuru tetszik, hogy te korábban halj meg, óh Maecenas, életem nagy ékessége és támasztéka. Ah, ha téged, lelkemnek felét, korábban ragad el a halál, mit késedelmezzek én, a másik fele, ki, ha életben maradok, sem ily értékű, sem egész nem leszek. Ugyanaz a nap hozza ránk mindkettőnkre a halált. Nem tettem én hiába való esküt (mondván) : elmegyünk, elmegyünk ; mihelyt előre mégy, társaságodban kész vagyok megtenni az utolsó utat.) Még a tüzet lehelő Chimaera vagy a száz kezű Grvas sem választhatja el a két jó barátot, hisz sorsuk is hihetetlenül egyezik : Maecenas is nagy veszedelemben forgott, mikor eúlyos betegség gyötörte, (Od. I. 20.) Horatius is, mikor majdnem agyonzúzta a fa ; (Od. II. 13.) amazt Juppiter mentette meg, emezt Faunus, a költők védője. Méltó, hogy mindketten áldozatot mutassanak be az Isteneknek. Az igazi szeretet szavai hangzanak e költeményből : lelke felének nevezi Horatius barátját, ki nélkül a másik fele nem élhet. S az együttes halál óhaja oly jóslatszerűen hangzik, mint akár