Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

52 emez is: Harcrul, szerelemriil sokat énekelvén, Mint a fülemile magát erőltetve Vért ereszt és meghal mást gyönyörködtetve" Az elegáns poétához igen meleg barátság csatolta a mélyen érző Ányos Pált, ki Barcsayhoz mintegy tizennégy költő iepistolát irt részint Budáról, részint pedig elefánti »magánosságából, v. remeteséből.« A mint Ányos Pál munkáinak kiadója, Bacsányi, megjegyzi, Barcsa}- vezette Ányost a magyar Helikonnak magas tetejére, melyen aztán mesterénél sokkal magasabbra emelkedett, mert Ányos néhány költeménye ma is elég figyelemre méltó, mig Barcsay jobbára már csak mint irodalomtörténeti alak szerepel emlékezetünkben; pedig egyik költői levelének utóiratában azt irja Ányos: »Alkudjunk meg inkább : tegyük a tiéidet az örökkévalóság oszlopára! vagy hat ölnyivel alább függhetnek az enyimek is«. De kora őt is nagyra becsülte. Ányos várvavárta kapitány barátjának sorait s igazi aggoda. lommal kiséri, mikor Márs trombitájának hangjára ő is a >vérferedőhöz« készül. Az akkor dühöngő >prusszus« háború eszébe juttatja az emberi nem pusztításának káros voltát és kéri barátját, hogy életére gondja legyen. Mindenáron rá akarja birni, hogy oldja le kardját s térjen vissza hazájába. Mert úgymond; „Véled-e, hogy csak Márs szereti karodat, S múzsák nem óhajtják úgy társaságodat ? Jönnél csak, barátom, Duna mellékére!