Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1898

Hazám főpapja ! im a századvég képe ! Hogyan illik arcod ennek keretébe ? Mi korunk lelkére szégyenfoltot éget : Az a te tündöklő igaz dicsőséged ! Elfojtott zokogás s tivornyák zajában Hallom az égi szót : »pax !« csendülni lágyan Mint imára hívó hajnali harangszó, Olyan megbnvölőn, oly üdítőn hangzó. Mintha az Alföldön állna Himalája, S fenségét csodálni járnánk el alája : Égbetörő lelked úgy kívál e korban, Melynek nagyjai leid birkóznak a porban : Hirdeted : »Nagy eszmék születnek, kihalnak : Elkapja a szárnya százados viharnak ; Mint órjás vén tölgynek egy-egy korhadt ágát, A kavargó szelek porba, sárba vágják. / A világrend másul. Eg s föld is elmúlnak, Soha el nem múlnak szavai az Úrnak! A szeretel az egy örök törvény itten, Mit Eia vérével irt szivünkbe Isten !« Dicsőség az Úrnak, a ki téged külde Nekünk, magyaroknak, lelki gyönyörünkre! Hogy lángoló hévvel igéjét hirdetve Példáddal is taníts emberszeretetre ! Ez eszmétlen korban lelkünk fölemelted : Áldott legyen, áldott fehér galamb lelked ! Áldott legyen, áldott tiszta szived lángja, Ki az úr áldását esded le hazánkra !