Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897
16 sohasem mutatott sajátosabb képet, mint jelenlenleg. Koszorújában nem egy levelet lepett be a lomha por; virágjai majd kora hervadásban, majd gyönyörű nyilasban: biztató élet ós vigasztalan enyészet egy képen. Olyan sok dicséretest találunk rajta s szivünkben mégis annyi néma vád és panasz. E sajátos jelenségek miatt bajos vallásos költészetünkről egy szabatos és kerek összképet megalkotni. A »ve teres migrate coloni« mondás sehol és sohasem volt inkább érvényben, mint mostanság vallásos költészetünk terén. Még nagyon jól emlékezünk néhány költőnk lelkes dalára, kiktől manap édeskeveset vagy semmit sem olvashatunk. Talán a közöny bénítá meg lelkük szárnyát ? nagyszabású alkotásokban vannak elmélyedve ? vagy »elaludtunk a babéron s szégyen már a kereszt neve«? kérdezhetnek Mindszentyvel. Hol van a magyar Sión annyi kedves pacsirtája? Nem szólok azokról, kik rövidebb költői pályájuk után más térre csaptak át; nem azokról sem, kiket az aggság némíta el, hanem a még java erejükben lévő s még is hallgató, vagy csak nagy ritkán megszólaló költőinkről. Csak, ha a hiányzókat összeszámláljuk, akkor fogjuk látni, milyen sokan vannak. Pedig a halál is bő aratást tartott a közelmúltban: alig zengé el ifjú lélekkel az ősz Ne}' a szív és ész tusait; még csak — úgy tetszik — tegnap hallottuk Szülik érzelmes verseit; a »kazári pap«, Szabó István, még két-három éve buzgón Írogatta erkölcsös kszéniáit és »iromá« it: s ma már nincsenek. Ámde az