Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897

14 a komolyabb, bensőbb szívöröm nyújt csak tápot. S talán a dalnoktársak buzdító versenye termékenyíti vallásos költészetünket ? Korántsem. »Csüggedő ajakkal« ülnek költőink a »száraz ágon.« Itt-ott egy édesbús akkord, mit hamarosan elkap a vihar szele, itt-ott egy költeményfüzet, melyet hamar feledésbe temetnek a napi események. De hol van »Sion pacsirtája«, ki »ég és föld között repülve* hatalmas megrázó hangokon zengené az Istent és hazát? hol van vallásos költőink tömör falanksza, mely költészetének bűvös erejével forrást fák asz szón, oázt varázsoljon a pusztaságba? Méltánytalanság volna azonban az egyoldalú szigorúság: hiszen a költő nem választható el korától. Nem csak a költőket kell okolnunk, hanem magát a kort, a katolikus magyar olvasóközönség fásultságát is; amaz nehezíti a vallásos szépirodalmi művek terjesztését, ez pedig uem karolja fel eléggé önvéreit. Innen van, hogy vallásos költészetünk általában még mindig pang, s ha mit jót teremt is, az sem törhet utat magának a nagy közönséghez ; mert olykor a 2—300 példányban elkelt verskötetről még a könyvárusok sem vesznek tudomást. S a költő, ki a szónak igaz értelmében áldoz az irodalom oltárán, elkedvetlenül, lelkesedése, irói buzgósága és munkássága megcsappan, visszavonul és legtöbbször elnémul. Nincs ösztön, mely szárnyakat, nincs jóakaró, igazságos és tekintélyes kritika, mely irányt, jótanácsot adna neki; mely a tehetségének szabatosan megfelelő térre liivná s mely hosszabb lélegzetű munkára is lelkesítené: íme