Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1895

256. vala. — Visszakópzelem magamat abba a viszonyba, melyben a tanár s a tanítvány állott. Szemem előtt, áll a tudós tanár, a mint bölcs szavakkal hirdeti a tudományt, átvezet a múlton s annak magasztosságát, árnyoldalait egyaránt kimutatja. Az élet becsét úgy itéli meg, a mint hazafias munkában telik az el. — Mikor a beteges, szerényarczú szerzetes jóságos képével végig tekintett hallgatóin, s az események száraz keretébe belelopta lelkének tüzét, idealismusának szines verőfényét, midőn a lelkesedós erejével ütött a nemzeti érzelmek húrjaira : láttuk életre kelni a színtelen alakokat s megmozdulni az életet. Midőn szemeiben kigyuladt a tűz, felcsapott a láng, hangja csengett, mint érez a kalapács ütésre s szóles homlokáról pattogtak a szellem szikrái, az ifjúság tágra nyitott szemekkel ült mozdulatlanul helyén. Ilyen tanár volt ő. A faji önállóság eszméjét, történelmi jogát, ősi hagyományainak és szent emlékeinek tiszteletét ápolta ő ós csepegtette a szivekbe. — Tanítványai nem is lehettek rossz tanulók, mert nemcsak a tantárgy érdekességével, hanem tudományosságával s szíve jóságával is megnyerte őket. Sohasem téllett kedve a gyengébb tanuló megbélyegzésében, hanem atyai jó indulatával rábírta hibájának pótlására : valóban mestere volt tanítványainak a szó legnemesebb értelmében. Ha már mint tanár csekély jövedelmének egy részét a szegényeknek juttatta, még több alkalma nyilt a jótékonyság gyakorlására a fényes állású főpapnak. S valóban 6 évi főapáti működését e