Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1893

Rendkívüli eljárás sponsioval és az inlerdictum alapjan. A rómaiak egy általános nemzeti szokásuknál fogva nemcsak jogi vitákat, hanem egyéb kérdéseket is magánbíró elé vittek, hogy az döntse el, kinek van igaza. E végből mind a két íél bizonyos összeget igért (sponsio) azon kikötéssel, hogy az igért összeget az fizeti a másiknak, a kinek állítását a bíró nem találja igaznak. Minthogy pedig a sponsio által az egymásnak ígéretet tevő felek között szóbeli szerződési viszony (stipulatio) jött létre, alkalmas kisegítőül szolgált mindazon jogi esetekre, a melyekben kellő perlési mód hiányában egyébként nem lehetett volna segíteni és az ügynek bírói eldöntését eszközölni. Kétféle sponsio volt: 1. Sponsio praeiudicialis. Ez egyoldalú Ígéret volt, melynek czélja az volt, hogy a fogadás eldöntése a pert előkészítse. Ilyenkor az igért összeg is csekély volt, de többnyire azt sem kellett megfizetni, mert csak azért történt a sponsio, hogy általa a tulajdonképeni vitás kérdés eldöntessék („haec summa propter hoc solum fit, ut per eain de re iudicetur"). 2. Sponsio poenalis. Bizonyos esetekben a felperes az alperestől pervesztés feltétele mellett valamely büntetési összeg megigérését (sponsio) kivánta, de azt az ellenkező esetre ő is tartozott viszont megigérni (restipulatio). Ezen sponsio a vesztes félt 4